11.  Az elpecsételés ideje és körülménye

I. A féken tartott szelek

A hetedik fejezet egy magyarázó szakasz a hatodik és hetedik pecsét leírása között, arra a felmerülő kérdésre, hogy „ki állhat meg?” (6,17.). A hat pecsét folyamatos felbontása közben egyértelművé vált, hogy az egész világ, de még a kereszténység is, teljesen megromlott. Ilyen háttéren kérdésessé válik, hogy van-e egyáltalán valaki, aki megállhat Isten előtt. Jézus hangot is adott többször ennek a kérdésnek: „az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?” (Lk. 18,8.). „Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!” (Lk. 21,36.). Mivel Jézus visszajövetelével kapcsolatban újra és újra felmerül ez a kérdés, „Ki állhatna meg haragja előtt, és ki bírhatná ki búsulásának tüzét?” (Náh. 1,6.). „De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az ő megjelenésekor?” (Mal. 3,2.). Ezért szükséges komolyan foglalkozni ezzel a felmerülő kérdéssel, és valahol választ találni rá.

Ebben a prófétikus kinyilatkoztatás-sorozatban meg kell látnunk azt a különbséget, ami az elpecsételtek és a föld királyai között van. A hatodik pecsét leírásában azt láthattuk, hogy a föld királyai, a hegyekhez és a sziklákhoz kiáltanak, hogy rejtsék el őket, mert nem mernek megjelenni és megállni a Bárány előtt. Az elpecsételtekről viszont épp ellenkezően azt olvashatjuk, hogy ők ott állnak a trón előtt, és a Bárány előtt. Ez a bemutatás képezi a választ arra a kérdésre, hogy ki állhat meg a Bárány előtt. Erről a csapatról viszont nemcsak azt mondja el János, hogy megállhatnak a Bárány előtt, hanem azt is, hogy fehér ruhában vannak öltözve, ami a lelki győzelmüknek a jele.

A hatodik pecsét bemutatása után János egy újabb látomásban részesül, amiről a következőket mondja: „Ezek után láttam négy angyalt állni a földnek négy szegletén, a földnek négy szélét tartva, hogy szél ne fújjon a földre, se a tengerre, se semmi élőfára.” (1. vers). „A föld négy szeglete” - a föld négy égtája.  (v.ö:  Ésai.  11,12.  Ezék.  7,2.). „Mind a négy szél irányában méré azt.” (Ezék. 42,16-20.). A Biblia ezen meghatározás alatt azt érti, hogy semmilyen irányból ne fújjon a szél, vagyis egyáltalán, sehol se legyenek háborúk. Isten nem szolgáltatja ki a világot az anarchia erőinek. Ha szükséges, akkor maga Jézus Krisztus is küzdelembe veti magát népe érdekében. Dánielnek azt mondja a vele beszélő angyal, hogy a Perzsa fejedelemmel való küzdelmében „Mihály, egyike az előkelő fejedelmeknek, eljött segítségemre” (Dán. 10,13.).

A próféciák jelképrendszerében a „szél” háborút, felkelést, politikai forrongást jelent. Jeremiás könyvében azt olvashatjuk, hogy „veszedelem indul egyik nemzettől a másik nemzetre, és nagy szélvész támad a föld széleitől” (Jer. 25,32.). Dániel pedig nevén nevezi, és kimondja, hogy a föld széleiről támadó szélvész, vagyis veszedelem nem más, mint háború: „az égnek négy szele háborút támaszta a nagy tengeren” (Dán. 7,2.).

A szeleket visszatartó angyalok száma valószínűleg jelképes. A föld négy égtáján állva azt érzékeltetik, hogy a megbízott mennyei lények az egész földre kihatóan munkálkodnak a szelek visszatartásán. Valószínű, hogy nemcsak négy angyal van ezzel a munkával megbízva, hanem mindig az adott szükségleteknek megfelelően szólítja munkába őket Isten.

„Az ellenség sugalmazza az ő szolgáinak, hogy olyan rendszabályokat indítványozzanak, amelyek Isten munkáját igen meggátolnák. De államférfiak, akik félik az Urat, szent angyaloktól lesznek befolyásolva, hogy az ilyen indítványoknak megdönthetetlen bizonyítékokkal ellenálljanak.” (EGW: NK  543,2)

II. A napkelet felől jövő angyal

A látomásban egy újabb angyal jelenik meg, egy különleges megbízatással. János részben látja, részben pedig hallja a neki adott kinyilatkoztatást: „láték más angyalt feljőni napkelet felől, akinek kezében volt az élő Istennek pecséte; és nagy szóval kiáltott a négy angyalnak, akinek adatott, hogy ártson a földnek és a tengernek, Ezt mondván: Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, míg meg nem pecsételjük a mi Istenünk szolgáit az ő homlokukon.” (2-3. vers). Ennek a mennyei küldöttnek azért kellett színre lépni, mert egy bizonyos időben a széleken álló angyalok kezdték elengedni a háborúk és a politikai forrongások szeleit. A szelek elengedését az 1848-as európai forradalmakkal, mint a pogányok haragjának kezdetével lehet azonosítani.

„Az európai hatalmak megrendülése nem jelenti az ég erősségeinek megrázását, - mint néhányan tanítják - hanem ez a haragvó nemzetek lázongása.”  (EGW: TL 30,f.)

„...mialatt Krisztus még a szentélyben tartózkodik. Abban az időben, mialatt az üdvösség műve lezárul, eljön a nyomorúság ideje a földre, amikor a nemzetek igen haragszanak, de még féken vannak tartva, hogy ne akadályozhassák a harmadik angyal munkáját.”  (EGW: TL 72. f.)

A hetedik trombita próféciája is az 1848-as európai forradalmakra, illetve arra az időre irányítja a figyelmünket, amikor elkezdődik a Mennyben Isten ítélkezése „És megharagudtak a pogányok, és eljött… a halottak ideje, hogy megítéltessenek” (11,18.). Természetesen ez az ítélet a vizsgálati ítéletre vonatkozik, amikor az Isten háza népe kerül megítélésre. Mivel azonban ebben az időben az angyalok kezdték elengedni a szeleket, egész Európán végig söpört a háború szele, ezért határozott utasítást kaptak, mi szerint még tartsák vissza a szeleket, hogy az Isten szolgái elpecsételésének munkája befejeződhessen.

A napkelet felől megjelenő angyal azt mondja a szeleket tartóknak: „Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, míg meg nem pecsételjük a mi Istenünk szolgáit az ő homlokukon.” (3. vers). Ez a kijelentés, hogy föld és tenger, valójában a lakott földünk megjelölésére szolgál. A fáknak való ártás pedig azért kerülhetett bele ebbe a felsorolásba, mert a szél, a földből kiemelkedő fáknak árthat a legjobban. Vagyis az angyal tiltása arra vonatkozik, hogy semmilyen területen ne érhesse csapás a földet addig, amíg Isten szolgáinak az elpecsételése be nem fejeződik.

Az angyal napkelet felől való jövetelének több jelentéstartalma is lehetséges. Napkelet, az Istentől való küldetés jövetelének az irányát jelenti. „Izráel Istenének dicsősége jön napkelet felől… És az Úr dicsősége bement a házba, a kapunak útján, mely néz napkeletre” (Ezék. 43,2; 4.). A napkelet jelentheti azonban a jövetel módját is. Miként a felkelő nap kezdetben csak gyenge fénnyel és erővel tündököl, de eljut a teljes délig. Így tekinthetünk az elpecsételő angyal jövetelére és munkájára is.

A napkelet felől jövő angyal az élő Isten pecsétjét tartotta a kezében. A „pecsét”,   „jel”, „jegy” szavak a Szentírásban azonos jelentéssel bírnak. A tulajdonjogot és a hitelesítést fejezik ki. Az Isten és az ember közötti kapcsolatnak többféle jegyével találkozunk a Biblia feljegyzéseiben.

Ezek után felmerül az a kérdés: miből tudható, hogy az angyal nem mást, hanem a szombatot tartotta kezében pecsétként? Mivel az elpecsételés a szelek elengedése és későbbi visszatartásának idején kezdődött, ezért logikailag is következik belőle, hogy az angyal kezében lévő pecsét tartalma és üzenete is csak olyasmi lehetett, ami ebben az időben új világosságot jelentett Isten szolgái számára. Az angyal ugyanis azért jött, hogy ezt a pecsétet megismertesse, és akik elfogadják, azokat ezzel megjelölje. Az advent várók maradéka pedig éppen az 1847-48-as években ismerte fel a szombat igazságát, és fogadta el a szombatot, mint Isten által adott nyugalomnapot. Ezzel összefüggésben az elpecsételő angyalt, azonosítani lehet a Jel. 14. fejezetének harmadik angyalával. Ez az angyal ugyanis éppen azt hirdeti nagy szóval, hogy akik nem az Isten pecsétjét veszik magukra, hanem a fenevad bélyegét, azok Isten ítéletével találják szembe magukat.

„A harmadik angyal kötegekbe köti, vagy elpecsételi őket a mennyei csűrök számára.”  (u.ott 75,1.)

„Angyal, aki különválasztja a búzát a polyvától, s a tiszta búzát begyűjti, illetve elpecsételi a mennyei csűrök számára.”  (EGW: TL 104,3.)

„Egy angyal, kinek oldalán tintatartó volt, visszatért a földről és jelentette Jézusnak, hogy munkáját befejezte, a szenteket megszámlálta és elpecsételte.”  (u.ott 242,2)   (v.ö:  Ezék. 9,4; 11. versekkel)

A harmadik angyal hivatott arra, hogy az emberek figyelmét Isten törvényére irányítsa, különösen pedig a negyedik parancsolatra. A harmadik angyal által összegyűjtött sereg egyik ismertető jele, hogy megtartják Isten parancsolatait.  Jel.  14,12.

Miután az elpecsételés munkája befejeződik, Isten angyalai elengedik a szeleket, amiket eddig visszatartottak, és ekkor elszabadul a démoni erők által felkorbácsolt indulatok vihara, amely végig söpör az egész földön. Ebben az időben borzalmas csapások fognak zúdulni a földre, mert az Isten kegyelme visszavonul, ami eddig a gonosz erőket megfékezte. Egyúttal elkezdődnek a csapások is, mert Isten angyalai kitöltik a földre „az Isten haragjának hét poharát” (16,1.), amiket Isten a gonosz világ megbüntetéseként fog az egész földre bocsátani.

III. Az élő Isten pecsétje

Szükséges tudnunk azt is, hogy miért a szombatot használja Isten pecsétként ebben az időben. Azért, mert az Isten népével kötött szövetség feltételei között egyedül a negyedik parancsolat hordozza magában azokat a szükséges tényezőket, amiknek egy pecsétben szerepelniük kell.

Azért választotta Isten a szombatot az övéit hitelesítő pecsétként, mert a szombat és a belőle nyert áldások elfogadása fogja eredményezni azt, hogy Isten szolgái, és a névleges keresztények között láthatóvá válik a különbség. Amikor az Isten ellenes hatalom, a fenevad mindenkitől arra kényszerít, hogy vegyék fel az ő hatalmának jelét magukra, és őt imádják, akkor Isten választottai az Isten imádata mellett döntenek, és ezt az örök erkölcsi törvény negyedik pontjában megfogalmazott pecsét választásával fejezik ki. A szombat választásával és megtartásával több dolgot is kifejeznek:

1A szombat a megszentelődés jele.  (lásd: Ezék. 20,12.  v.ö:  2Tim. 3,1-5.)

2Az Isten tekintélyének és hatalmának a jele.  (lásd: Ezék. 20,20.)

3A teremtő Isten elfogadásának a jele.  (lásd: 2Móz. 20,8-11.)

A történelmi idők folyamán megjelent egy törvénytaposó hatalom, amely megváltoztatta Isten törvényét éppen azon a kritikus ponton, amely a törvényadó hatalmának a jelét viselte magán. A prófétai írások már jó előre jelezték ennek a hatalomnak a feltámadását, és a célját is. Pál apostol azt jövendölte, hogy ebben az időben „megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten, az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát… És akkor fog megjelenni a törvénytaposó… Akinek eljövetele a Sátán ereje által van” (Thess. 2,3-4; 8-9.). Erről a vallás-politikai hatalomról Dániel is azt írta: „sokat szól a Felséges ellen, a magasságos egek szenteit megrontja, és véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt” (Dán. 7,25.). A prófétai írások azonban arról is beszélnek, hogy az az idő is el fog jönni, amikor Isten az ő hűséges gyermekei által újra visszaállítja a megrontott törvényt, az eredeti állapotába. „És megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének, ösvények megújítójának” (Ésai. 58,12.).

IV. Az elpecsételés

Az előzőekből kitűnik, hogy az elpecsételés egy folyamatos esemény a harmadik angyal üzenetének ideje alatt. Az Úrban elhaltak elpecsételése folyamatosan történt eddig is, és történik még ma is.

„A földön élnek emberek, akik már a 80-90 éves kort elérték. A magas kor természetes következményeit láthatjuk gyengeségeikben. De ők hisznek Istenben és Isten szereti őket. Rájuk nyomta pecsétjét, és azokhoz fognak tartozni, akikről azt mondja az Úr: „Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg mostantól fogva.”  (EGW:  S. D. A. Bibl. Comm. 7.  982.)

Az elpecsételtek között lesznek olyanok is, akik élve érik meg Jézus eljövetelét, ők viszont egy történelmi eseményhez kötötten részesülnek ebben az elpecsételésben.

„Az Úr világosan megmutatta nekem, hogy a fenevad képe készen lesz a kegyelemidő lezárása előtt, s ez lesz Isten népe számára a nagy próba, amely által örök sorsuk eldől... Ez lesz az a próba, melyben Isten népének ki kell tartania, mielőtt el lehetnek pecsételve.”  (u.ott 7.  967.)

„Közvetlenül, mielőtt belépünk a nyomorúság idejébe, elnyerjük az élő Isten pecsétjét.”  (u.ott  7.  968.)

Az elpecsételtekkel kapcsolatban általában két dologról szoktak megemlékezni. Az elpecsételtek számáról mennyiségileg, mivel János azt írja róluk: „hallám a megpecsételtek számát: Száznegyvennégyezer” (4. vers). Az egyik változat szerint jelképes számnak kell tekinteni, a másik változat szerint pedig valóságos számnak. Ha viszont a szövegkörnyezetet vesszük alapul, akkor azt látjuk, hogy a látomás első részében mindent jelképesen kell érteni, ebből következően az elpecsételtek számáról is csak jelképes fogalomként beszélhetünk. Semmilyen utalást nem találtunk arra, hogy a látomás többi dolgait jelképesen kell érteni, de a számot már valóságosnak kell tekinteni. Ha figyelembe vesszük, hogy a késői eső által végzett munkának milyen kiterjedése lesz a prófétikus előrejelzés szerint, amire a megtérők sokasága is utal, akkor teljesen egyértelmű, hogy nem szó szerinti számot ad meg a prófécia, amikor azt mondja, hogy 144.000, hanem ez is jelképesen értendő, mint a többi kijelentés.

„Az angyalnak, aki a harmadik angyali üzenet hirdetésében részt vesz, dicsőségével az egész földet be kell világítani. Itt szem elé van tárva egy földkerekségre kiterjedt és szokatlan erejű munka. Az 1840-44-ben megindult adventi mozgalom Isten hatalmának dicső megnyilvánulása volt. Az első üzenet a világon levő összes misszió-állomáshoz elvitetett, és egyes országokban a legnagyobb vallási érdeklődés uralkodott, amilyen a XVI. század reformációja óta egy országban sem volt tapasztalható. Ezt azonban messze túl kell haladnia annak a mozgalomnak, amely a harmadik angyal utolsó intése alatt megy végbe. Ez a munka ama pünkösdnek napjához lesz hasonló… Az evangélium nagy munkája Isten hatalmának nem kisebb megnyilvánulásával fog záródni, mint amely annak kezdetét jellemezte… Ezrek fogják az intést az egész világra szétvinni… Egy nagy szám fog az Úr oldalára állni.” (EGW: NK  543-544.)

A másik terület, amelyről viszont szintén szükséges megemlékezni, az elpecsételtek milyensége, vagyis a minősége. Két igevers alapján kapunk róluk nagyon határozott bizonyságtételt. „Ezek azok, a kik asszonyokkal nem fertőztették meg magokat; mert szűzek. Ezek azok, a kik követik a Bárányt, valahová megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül. És az ő szájokban nem találtatott álnokság; mert az Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek.” (Jel. 14,4-5.). János apostol itt arról számol be, hogy a lelki tisztaság milyen színvonalára kell eljutni azoknak, akik az elpecsételtek közé akarnak kerülni.

„Isten pecsétje sohasem lesz egy tisztátalan homlokra nyomva. Sohasem kerül egy becsvágyó férfi, vagy egy világot szerető nő homlokára. Sohasem kerül egy kétszínű férfi, vagy egy csalárd nő homlokára. Akik ezt a pecsétet elnyerik, azoknak Isten előtt szennyfolt nélkül kell megállni.” (EGW: 5Test.  216,2.)

Ezékiel próféta viszont arról ad képet, hogy az elpecsételtek nem különülnek el a bűnbe süllyedt egyháztól, hanem csak azoktól a bűnöktől, amiket gyakorolnak abban. Mivel pedig ott élnek együtt, egy gyülekezetben azokkal, akik egyre inkább elfordulnak Istentől, és azoktól az elvektől, amikre keresztségük alkalmával vallást tettek, ezért napról-napra gyötrik igaz lelküket. Isten azonban egy emberi szem számára láthatatlan módon, egy különválasztást hajt végre az elpecsételő angyal által, akinek azt mondja: „Menj át a város közepén, Jeruzsálem közepén, és jegyezz egy jegyet a férfiak homlokára, akik sóhajtanak és nyögnek mindazokért az utálatosságokért, amelyeket cselekedtek annak közepében.” (Ezék. 9,4.).

„Míg mások leplezni próbálják a gonoszságot és kifogásokat találnak az uralkodó gonoszságokra, addig azok, akik szívükön viselik Isten becsületét és szeretik az embereket, nem maradnak csöndben, hogy bárki tetszését elnyerjék. Az igazságtalanok szentségtelen cselekedetei és szavai napról-napra gyötrik az igaz lelküket. Képtelenek gátat vetni a bűnök elsöprő árjának, ezért telve vannak szomorúsággal és aggodalommal. Mikor még azoknak otthonaiban is a vallás megvetését látják, akik nagy világosságot nyertek, akkor gyászolni fognak az Isten előtt. Sírnak és gyötrik lelküket, mikor ott látják a gyülekezetben a büszkeség, kapzsiság, önzés és csalás majd megannyi válfaját. Lábbal tapossák az Isten Lelke által ihletett feddést, miközben Sátán szolgái diadalmaskodnak. Istenre gyalázat hárul, az igazságot pedig hatástalanná teszik.” (EGW: 5Test. 210,3.)

Nagyon fontos jelentősége van annak is, hogy Isten a homlokra helyezi ezt a pecsétjét. A napkelet felől jövő angyal addig kéri a szelek visszatartását a többi társától, „míg meg nem pecsételjük a mi Istenünk szolgáit az ő homlokukon” (3. vers). Ezékiel is azt hallja látomása közben, hogy az Isten szolgája azt a parancsot kaja: „jegyezz egy jegyet a férfiak homlokára” (Ezék. 9,4.).

A homlok ebben az esetben az értelem, a gondolkodás, a szabad akarati döntés jelképe. Ez a jelkép azt hirdeti, hogy Isten senkit sem kényszerít engedelmességre. Elpecsételt szolgái tehát kivétel nélkül önként vállalták az engedelmességet.

Mivel a szombat a megszentelődés jele is, ezért nagyon fontos arra figyelni, hogy a szombattal való megpecsételés által mi kerül a homlokra a valóságban. János apostol azt a kijelentést hallja a 144.000-ről, hogy azoknak, „homlokán írva van az ő Atyjának neve” (14,1.). Ebben az esetben az Atya neve az Ő jellemét és természetét fejezi ki, ahogyan annak idején Mózesnek is ilyen módon lett bemutatva az Isten. „Az Úr pedig leszállott a felhőben, és ott állt vele, és nevén kiáltotta az Urat: És az Úr elvonula előtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnt büntetlenül.” (2Móz. 34,5-6.).

Jézus is azt mondta el a főpapi imájában, hogy „megjelentettem a te nevedet az embereknek… megismertettem velük a te nevedet” (Jn. 17,6;  26.). Arról viszont nem olvasunk sehol sem, hogy Jézus valakinek is magyarázatot tartott volna az Atya nevéről vagy annak jelentőségéről. Arról azonban olvashatunk, hogy élete és cselekedetei által bemutatta az Atya jellemét. Egyik tanítványának azt mondta: „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn. 14,9.). János apostol viszont úgy nyilatkozott Róla, hogy mi „láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn. 1,14.). Mindebből tehát az következik, hogy az elpecsételtek homlokán sem egy felírat lesz pecsétként elhelyezve, hanem az életükben kell kialakuljon, és láthatóvá váljon az Atya jelleme és természete.

V. Az elpecsételés célja

Amikor valamire pecsétet helyezünk, lepecsételjük, akkor az azt jelenti, hogy hitelessé és változhatatlanná tesszük, meg akarjuk őrizni abban az állapotban, amilyen a lepecsételés pillanatában volt. A közjegyzői okiratot azért írják margó hagyása nélkül, hogy se hozzátenni, se elvenni ne lehessen belőle. Ennek érdekében a sorok végén lévő esetleges üres részeket kipontozzák. Még az írás közben esett nyomdai hibát is javítatlan állapotban kell meghagyni, mert csak így lehet biztosítani a hitelességét. A 144.000 elpecsételésével is ez a célja Istennek. „Aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is.” (22,11.).

Az elpecsételés, az Istenhez tartozás tényét is hivatott kifejezni. Az egész világra zúduló csapások miatt így biztosít Isten védelmet és oltalmat az övéinek. Ezt a pecsétet hasonlítani lehet céljában ahhoz a jelhez, amelyet az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás alkalmával kellett az ajtófélre kenni. „És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, és meglátom a vért, és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földjét.” (2Móz. 12,13.). Ahogy akkor csak ez a jel biztosított védelmet a pusztító angyal ítélete ellen, úgy a végidő csapásai alatt az Isten oltalmazó takaróját jelenti az Isten pecsétje népe számára.

Már korábban is említettem, hogy az elpecsételésnek általunk is érzékelhető megnyilatkozása a Krisztus jelleméhez hasonló természet. Az elpecsételésnek azonban van egy olyan jele is, amelyet egyetlen ember sem tud észrevenni, hanem csak azok az angyalok, akiknek az a feladatuk, hogy az Isten büntető ítéleteit végrehajtsák. Ezékiel könyvében kapunk bemutatást arról, hogy először az elpecsételő angyalnak kell a munkáját elvégezni, majd amikor ő végzett, akkor indulnak el az ítéletet végrehajtók. Az ítéletet végrehajtó angyaloknak ugyanis „látniuk kell a szabadulás jelét” (EGW) azokon, akik Isten oltalma alatt vannak.

„És monda az Úr néki: Menj át a város közepén, Jeruzsálem közepén, és jegyezz egy jegyet a férfiak homlokára, akik sóhajtanak és nyögnek mindazokért az útálatosságokért, amelyeket cselekedtek annak közepében. És amazoknak mondá az én hallásomra: Menjetek át a városon ő utána, és vágjátok; ne kedvezzen a ti szemetek, és ne szánakozzatok: Vénet, ifjat, szűzet, gyermeket és asszonyokat öljetek meg mind egy lábig, de azokhoz a férfiakhoz, akiken a jegy van, ne közelítsetek, és az én templomomon kezdjétek el. Elkezdék azért a vén férfiakon, akik a ház előtt voltak.” (Ezék. 9,4-6.).

Az elpecsételésnek az egész örökkévalóságra kiható következménye van. Az elpecsételtek különleges feladatot fognak végezni Isten trónja előtt. „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát felettük.” (14-15. vers).

Az elpecsételtek különleges megtiszteltetésben és jutalomban részesülnek Jézus és az Atya részéről. „Mert a Bárány, aki a királyiszéknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet” (17. vers). Amikor Jézus itt élt a földön, az emberek mindent megtettek azért, hogy minél tovább Jézus közelében lehessenek. Az elpecsételteknek viszont éppen ez képezi az egyik megkülönböztetett jutalmukat, hogy az egész örökkévalóságon keresztül Jézus mellett lehetnek. János később azt írja róluk: „ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy" (14,4.).