| Címoldal | Az egyetlen Isten-ember | Főoldal |
|
„Mondának azért néki a zsidók: Még ötven esztendős sem vagy, és Ábrahámot láttad? Monda nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok. Köveket ragadának azért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködék, és kiment a templomból, átmenvén közöttük; és ilyen módon eltávozék.” (Jn. 8,57-59.)
I. A téma
aktualitása és háttere
Mivel Jézus Krisztus nemcsak egy hozzánk hasonló ember volt, hanem az egész világegyetemben egyedüli lényként, Isten-emberként élt közöttünk, ezért mindenekelőtt azt kell világosan látnunk és megismernünk, hogy ki volt Ő, mielőtt beleszületett az emberi családba, és csak ezután kerülhet sorra a testté-létellel kapcsolatos kinyilatkoztatások vizsgálata. Ennek meghatározására azért van szükség, mert minden ezek után felmerülő kérdést csak ennek a hátterén szabad értelmezni. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az meghamisítja azt a képet, amit Isten a Messiásról akart adni a Bibliában. Sokak számára a megdöbbenés erejével hat az a felismerés, hogy a krisztológiai viták alapkérdése nem abból indul ki, hogy Jézus bűnös hajlamokkal született-e vagy sem, hanem sokkal inkább abból, hogy öröktől fogva létező Istenként lett-e Megváltóvá, vagy az isteni létezésének is van kezdete? Azt az állítást, hogy Jézus bűnös hajlamokkal terhelt természettel született Betlehemben, sokkal könnyebb elfogadni akkor, ha már azt is elfogadta, hogy a Betlehem előtti létezése is hozzánk hasonló módon kezdődött, vagyis az Ő életének is van kezdete, mert Ő is úgy született valamikor az örökkévalóságban, mint ahogy mi. Az adventista úttörők között többen voltak olyanok, akik úgy gondolkodtak, hogy Jézus mint Isten, valamikor született, létének tehát kezdete van, és ez a lét az Atyából indult ki valamikor az örökkévalóságban. Ennek oka abban rejlik, hogy többen is olyan egyházi háttérből csatlakoztak a Jézust-várók csoportjához, ahonnan egyfajta ariánus szemléletet hoztak magukkal, és időre volt szükségük ahhoz, hogy ezt a tévedésüket felismerjék és korrigálják. Legjelesebb képviselői között említhetjük James Whit-ot, Uriah Smith-t és az idős Waggoner testvért. Uriah Smith az egyik nagy művében a következőket írta ezzel kapcsolatban: „Olyan magasságba emelte Őt, (mármint Jézust az Atya) hogy megillette az imádat, sőt megparancsolta, hogy imádják, amire nem lett volna szükség, ha Krisztus is öröktől fogva létezne, miként az Atya… Krisztus egyenlő imádatot élvez az Atyával, de egyáltalán nem azért, mintha az Atyával együtt örökkévaló lenne a múltra vonatkozóan.” (Uriah Smith: Gondolatok a Jelenések könyve felett - Jel. 5,13-14. versekhez adott magyarázat.) Sajnos ez a krisztológiai szemlélet mind a mai napig megmaradt az Adventista Egyházban annyira, hogy egyre inkább választóvonalat jelent az egyik adventista és a másik között. A Keresztény Advent Közösség különállásának indokai között is ott van egy krisztológiai csomag, amely a Waggoner által képviselt elgondolásokra épül. Vankó Zsuzsa a Keresztény Advent Közösség teológiai tekintélye például a következőképpen összegzi ennek lényegét: „Az Írások ugyanis mindig gondosan megkülönböztetik Jézust a teremtményektől azzal a következetes szóhasználattal, hogy Ő ‘született’, nem pedig teremtetett.” (Vankó Zsuzsa: Jézus Krisztus apokalipszise 195. oldal) „Jézus az Atyától származik valamiképpen, tőle ‘született minden teremtmény előtt’ (Kol. 1,15.) valamikor az örökkévalóság mélységeiben.” (Vankó Zsuzsa: Szombatiskolai tanulmány 1986. május, 47. old.) Amíg tehát az egyik irányzat következetesen kitart amellett, hogy Jézus valamikor az örökkévalóságban született az Atyától, és ezért az Ő létezésének is van kezdete, addig a másik azt állítja, hogy Jézus isteni mivoltában az Atyához hasonlóan öröktől fogva létezik. A kétféle szemlélet létezését az sem zavarja, hogy az Adventista Egyháznak elég határozott állásfoglalása van erről a kérdésről. Esetenként pedig, éppen azok hangoztatják magukról, hogy ők az eredeti adventista hit védelmezői és képviselői, akik az Adventista Egyház hitelveivel ellentétes nézetet képviselnek. A hitelvekben a következőket olvashatjuk: „Az Isten egy: Atya, Fiú és a Szentlélek, a három örökkévaló személy egysége… Az örök életű Fiú-Isten, aki testet öltött Jézus Krisztusban.” Ezen kívül még Ellen White írásai is egyértelművé teszik ezt a kérdést, de erre majd később szeretnék kitérni. Röviden a következőképpen foglalhatjuk össze, és fogalmazhatjuk meg azt, amit Jézus Krisztusról tudnunk kell.
Ezek után a Bibliában és a Bizonyságtételekben adott kinyilatkoztatások fényében vizsgáljuk meg kissé részletesebben is ezeket a szempontokat. Ha valaki ezt kikerüli és figyelmen kívül hagyja, az könnyen kerülhet annak kísértésébe, hogy Jézus személyét a közönséges ember színvonalára süllyeszti le, olyan dolgokat tulajdonítva Neki, amit nem lenne szabad.
II. Az örökkévaló
Isten
Pál apostol azt mondja Jézusról, hogy „Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten” (Róm. 9,5.). Máshol pedig azt írja: „senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Lélek által” (1Kor. 12,3.). De Tamás is úgy közeledett Jézushoz, hogy eközben azt mondta Neki: „Én Uram, és én Istenem” (Jn. 20,28.). Ezek a kijelentések arról tesznek bizonyságot, hogy Jézus Krisztus nemcsak a testet-öltés előtt volt Isten, hanem azután is az maradt. Egy alkalommal zsidó vezetők keresték meg Jézust, és mivel nem értették a tanításában elhangzott kijelentéseit, ezért belekötöttek, és megpróbálták rosszindulatúan beállítani a hallottakat. E vitájuk közben többször is feltették a kérdésüket: „Ki vagy te?”, „kinek állítod te magadat?” (Jn. 8,25; 53.). Ezekre a kérdésekre adta meg Jézus végül azt a summás választ, hogy: „Mielőtt Ábrahám lett, én Vagyok” (Jn. 8,58.). A zsidók kérdése ugyan Jézus emberi létére vonatkozó felvetés volt, Ő azonban ezt átlépve, a korábbi létéről adott nekik kinyilatkoztatást. Ezzel a kijelentésével ugyanis nem azt mondta, hogy Ő már Ábrahám idejében is volt, vagyis létezett és élt, hanem ekkor az örökké létező Isten önmegjelölésére adott bibliai nevet vonatkoztatta önmagára, a „Vagyok” nevet. Úgy mutatkozott be nekik, mint annak idején Mózesnek az égő csipkebokorból: „Vagyok… Ez az én nevem mind örökké” (2Móz. 3,13-15.). A zsidók pedig tökéletesen megértették, hogy Jézus mit mondott nekik, ezért is akarták Őt e kijelentése miatt azonnal megkövezni. Ezzel azt mondta, hogy Ábrahám is, a próféták is csak emberek voltak – vagyis teremtmények –, akiknek élete az Istentől függ. Vagyis „Ábrahám lett”, az ő életének volt kezdete. Velük ellentétben viszont Ő, azaz Jézus, az isteni létében örökkévaló, aki nem keletkezett, nem teremtmény, mint Ábrahám, ezért létének nincs sem kezdete, sem vége, mert Ő mindig Van, Ő örökkévaló a létében. Jézus bemutatkozása azért váltott ki ilyen reakciót a zsidó vezetőkből, mert azonosította magát azzal az isteni személlyel, akit Izráel Isteneként ismertek, s ez az azonosítás istenkáromlásnak tűnt a szemükben. A nagy „Vagyok”, az örökké létező, és az önmagában élettel bíró Isten nyilatkoztatta ki magát az embernek mindkét esetben. A Hertz-féle „Mózes öt könyve és a haftárák” című sorozat, a következő magyarázatot adja ehhez a kifejezéshez. „Én vagyok, aki a Lét vagyok. Héberül „ehje aser ehje” – az önmagam által létező Isten… ez azonban nemcsak egy filozófiai kifejezés: a hangsúly az isteni létezés aktív kinyilatkoztatásán van.” (Hertz J. H.: Mózes öt könyve és a haftárák 30. oldal, Akadémia Kiadó, 1984) A bemutatkozásnak ez a módja a héber nyelvben, a köznapi használat mellett, egy sajátos jelentéstartalommal bírt, amit Jézus korában már csak az ünnepi szertartások keretében alkalmaztak. Mint minden nyelvben, úgy a magyar nyelvben is vannak olyan szavak, amiknek a köznapi jelentésén túl még jelképes jelentésük is van. Ilyen példaként lehet említeni „az öreg” szavunkat, amit általában egy idős ember megjelölésére használunk. De esetenként egy tekintéllyel bíró személyt is megjelölünk vele, aki iránt tiszteletet érzünk, függetlenül attól, hogy életkora alapján valóban öreg-e az illető vagy sem.
A zsidók az Isten személyének megjelölésére használták az „ANI HU”, vagyis az „ÉN vagyok
AZ”, illetve az „ÉN vagyok Ő”
fogalmat. Jézus korában már szinte csak az ünnepi szertartások keretében
alkalmazták ezt a kifejezést. Megfelelő hangsúlyozással tudták érzékeltetni és
kifejezni, hogy pusztán köznapi használatról van szó, vagy az Isten személyének
megjelöléseként hangzik-e el ez a kifejezés. Különböző
bibliai példák érzékeltetik velünk, hogy a zsidók határozottan különbséget
tudtak tenni a különböző összefüggések között elhangzó „ANI HU” kifejezések
között. (lásd erről bővebben: Ethelbert Stauffer:
Jézus alakja és története 143-159 old.) Jézusnak ez az önmegjelölése azt jelenti, hogy ahol „ÉN” ott „VAGYOK”, ott az örökké létező Isten van jelen. Amikor Kajafás előtt Jézus önmagára vonatkoztatta ezt a kifejezést, a főpap azonnal megtépte a ruháját, mert istenkáromlásnak tekintette (Mk. 14,61-64.). A Gecsemáné kertben pedig az egész tömeg leborult Jézus előtt, amikor ezt mondta nekik: „Én Vagyok;”, azonnal „hátra vonulának és földre esének” (Jn. 18,6.). Az emberek reagálásának ez a módja is azt bizonyítja, hogy Jézus nem köznapi értelmében használta ezt a kifejezést ezekben az esetekben. A Jézus személyének megítélésével kapcsolatos akkori dilemma sajnos átível az évszázadok és évezredek korszakain is, ezért még ma is élő problémaként jelenik meg a Bibliát tanulmányozó emberek között. A mai viták lényegét így lehetne legrövidebben egyetlen kérdésbe foglalni: Jézus öröktől fogva létező Isten volt a Betlehem előtti létében, vagy az Ő mennyei létének is volt-e kezdete? Természetesen ki ezt, ki pedig azt vallja. Mindkét állásfoglalásnak megvannak a képviselői, és mindkét irányzat a Bibliára hivatkozva próbálja az érveit bizonyítani. Mindkét irányzat hívei között találhatunk régi és mai adventistákat is. A kérdés lényegéből fakad viszont az is, hogy csak az egyik állítás bírhat valóságtartalommal. Csak az egyik, vagy a másik állítás lehet igaz. Azok, akik a felmerülő kérdés másik oldalának a képviselői, - vagyis nem azt vallják, mint én – ők azt állítják, hogy Jézus, mint Isten Fia, az Atyának az elsőszülött Fia, tehát az életének, valahol az örökkévalóság messze múltjában is, de van kezdete. Első olvasatra úgy tűnik, mintha a Biblia is ezt az állítást erősítené meg. „Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged…” (Zsid. 1,5/a.) „…minden teremtménynek előtte született…” (Kol. 1,15/b.) „Ezt mondja… az Isten teremtésének kezdete.” (Jel. 3,14.) „Az Úr az ő útának kezdetéül szerzett engem; az ő munkái előtt régen. Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva. Még mikor semmi mélységek nem voltak, születtem; még mikor semmi források, vízzel teljesek nem voltak. Minekelőtte a hegyek leülepedtek volna, a halmoknak előtte születtem.” (Péld. 8,22-25.) A keresztény egyház történetében elég hamar megjelent Jézussal kapcsolatban ez a szemlélet. A 3-4. századbeli ariánusok hitvallásának is ez volt az egyik sarkalatos pillére, csak jóval kiélezettebben képviselték a nézetüket. Napjainkban az unitáriusok és a Jehova tanúi szintén ezt hiszik és képviselik, Jézusnak a Betlehem előtti létével kapcsolatban. Az adventista úttörők között is találhatunk olyanokat, akik szintén így gondolkodtak Jézusról, mivel hasonló tanításokat valló egyházi háttérből csatlakoztak az adventista mozgalomhoz. Legjelesebb képviselőik között említhetjük meg James White és Uriah Smith testvéreket. Az utóbbi a következőképpen fogalmazta meg hitét az egyik legismertebb művében. „Olyan magasságba emelte Őt, hogy megillette az imádat, sőt megparancsolta azt, hogy imádják, amire nem lett volna szükség, ha Krisztus is öröktől fogva létezne, miként az Atya. Krisztus maga jelenti ki, hogy »…amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában« (Jn. 5,26.). Egy másik alkalommal pedig ezt mondja: »…nékem adatott minden hatalom mennyen és földön« (Mt. 28,18.). Pál apostol pedig azt mondja Krisztusról, hogy »az Isten is felmagasztalá Őt, és ajándékozott neki oly nevet, mely minden név fölött való« (Fil. 2,9.). És az Atya maga tesz bizonyságot róla: »És imádják őt az Isten minden angyalai« (Zsid. 1,6.). Mindezek a bizonyságtételek bizonyítják, hogy Krisztus egyenlő imádatot élvez az Atyával, de egyáltalán nem azért, mintha a múltra vonatkozóan az Atyával együtt örökkévaló lenne.” (Uriah Smith: „Gondolatok a Jelenések könyve felett, a Jel 5:13-14-hez adott magyarázatában, kézirat, 99. oldal) Ezeknek az igéknek a félreértése abból ered, hogy vagy nem tudják, vagy csak figyelmen kívül hagyják azt, hogy a Jézus születésével kapcsolatos kijelentések kivétel nélkül a betlehemi születésére vonatkoznak. Erről azonban majd csak később szeretnék részletesebben írni, „Az Isten egyszülött Fia” cím alatt. Rendkívüli tragédiát hordozott a zsidó nép számára az, hogy képtelenek voltak felismerni Jézusban atyáik Istenét. „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadák be Őt.” (Jn. 1,11.). Talán éppen ezért jelenti ki Pál apostol olyan határozottan, hogy csak azok képesek Jézusban felismerni és beazonosítani az Urat, vagyis az örökké létező Istent, akiket a Szentlélek vezet el erre a felismerésre. Ezért „…aki Istennek Lelke által szól… senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Lélek által” (1Kor. 12,3.). Pál itt olyan értelemben mondja „Úrnak Jézust”, mint aki Izráel Istene. Az 1846-os héber fordítású Újszövetségben éppen ezért találjuk a tetragrammatont ezen a helyen, vagyis a (JHVH)-t, a Jehova vagy Jahve név írott formáját, az Úr szó helyett. Ezért a Bibliában található kinyilatkoztatások alapján Pállal együtt mi is csak azt mondhatjuk Jézusról, hogy a mi Krisztusunk „mindeneknek felette örökké áldandó Isten” (Róm. 9,5.). Ha mi is a Szentlélek vezetése és tanítása alatt állunk, akkor mi is csak „Úrnak” (1Kor. 12,3.), vagyis az Örökkévalónak nevezhetjük Jézust. Ebbéli hitünket erősíti meg az az igei kijelentés is, amit Jób pátriárka mond el a barátai előtt tartott védő beszédében. Általában mindenki jól ismeri ezt a kijelentését, de kevesen gondolják végig, hogy mit is mond ki ezzel a hitvallásával.
„Mert én tudom,
hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a
bőrömet megrágják, megújult testemben látom meg az Istent. Akit magam látok meg
magamnak; az én szemeim látják meg, nem más.”
(Jób.
19,25-27.) Jób ezzel a Megváltót, az általunk Jézus Krisztusként ismert isteni személyt az ő Istenének jelenti ki, annak az Istennek, aki őt fel fogja támasztani az utolsó napon, akit a feltámadása pillanatában, mint Istent fogja meglátni. Más igei kijelentésekből pedig egyértelműen tudhatjuk, hogy a megváltottak feltámasztását Jézus fogja elvégezni, az Ő hívó szavára támadnak fel, és jönnek elő a föld porából. „Eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, És kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására” (Jn. 5,28-29.). „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak a Krisztusban;” (1Thess. 4,16.). Jób ezzel a kijelentésével és hitvallásával azt vallja meg, hogy a Megváltó, aki az ő pora felett meg fog állni, ez a személy azonos az örökkévaló Istennel. Amikor meglátja Őt, aki feltámasztotta, akit először a saját szemével láthat meg, az nem más, mint a világmindenség Istenének egyik személye, akit Jób a saját Isteneként ismert meg.
III. A szent
próféták Istene
Jézus személyének a megismerése érdekében szükséges figyelmet fordítani arra is, hogy a Biblia Jézust nevezi meg a szent próféták Isteneként. A bűneset óta minden közvetlen kapcsolat megszűnt a Menny és a Föld között, ezért attól kezdve Jézus Krisztus képezi a hidat, az összeköttetés lehetőségét: „Én vagyok az út…” (Jn. 14,6.), mondta önmagáról „Senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam.” Jézusnak ez a kijelentése azt is jelenti, hogy Ő volt az, aki az emberi történelem folyamán biztosította, hogy ne szakadjon meg a kapcsolat Isten és az emberi család között. Ezért a próféták, akik Isten kinyilatkoztatásait tolmácsolták, azok mint Őtőle kapták a közvetítésre szánt üzeneteket. A Jelenések könyvének bevezetőjéből ismerhető ez fel teljes egyértelműséggel: „Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniök hamar: Ő pedig elküldvén azt az ő angyala által, megjelenté az ő szolgájának Jánosnak” (Jel. 1,1.). Az emberi család történelme folyamán mindig az általunk Jézus Krisztusként ismert isteni személy volt az, aki az Isten titkát kinyilatkoztatta a mindenkori prófétáknak, vagyis Ő volt az „Úr, a szent próféták Istene” (Jel. 22,6.). A Jelenések könyvének utolsó fejezetében adott kinyilatkoztatásból viszont még többet is megtudhatunk. János leírja, hogy azok a kinyilatkoztatások, amikről bizonyságot tett a Jelenések könyvében, azok mind Őtőle, azaz Jézustól származnak. Először úgy jelenti ki magát a Jelenések könyvében, mint „a szent próféták Istene”, aki elbocsátotta „az angyalát, hogy megmutassa szolgáinak azokat, amiknek meg kell lenni hamar” (Jel. 22,6.). De hogy senki se értse félre ezt a kijelentését, ezért a következő versekben még hozzá tesz egy kiegészítést, és azt mondja: „Én Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek a gyülekezetekben” (Jel. 22,16/a.). Ezzel pedig azt jelenti ki, hogy Ő volt „a szent próféták Istene”, aki elbocsátotta „az angyalát”. Az ószövetségi időkben az összes próféta Őtőle kapta a különböző kinyilatkoztatásokat. Péter apostol leveléből is ezt érthetjük meg. „Amely üdvösség felől tudakozódtak és nyomozódtak a próféták, akik az irántatok való kegyelem felől jövendöltek: Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak őbennük levő Lelke” (1Pét. 1,10-11.). Ez azt jelenti, hogy az egész Szentírás, Jézus Krisztustól származó üzenet az emberek felé. Milyen jó volna, ha ezt azok a keresztények is megértenék, akik leragadnak az újszövetségi iratoknál, mert azt hiszik, hogy csak azon keresztül szól hozzájuk Jézus. Ugyanakkor itt, a bibliai kinyilatkoztatások végén, a Jelenések könyvében, Jézus újra megerősíti, hogy „Én Vagyok, az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó” (Jel. 22,13.). Az „én Vagyok” meghatározás itt is a mindig „VAN”, az örökké létező Isten önmegjelölésére használt fogalom. Noha ez a megjelölés épp úgy érvényes a Fiú Istenre, mint az Atyára, itt mégis inkább csak Jézussal Krisztussal kapcsolatban kerül kijelentésre. A bemutatkozás másik részét hasonlítani lehetne a nálunk használatos „A-tól-Z-ig” kifejezéshez: „Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó” (Jel. 22,13.). Ez a szólásmód a teljességet, a maradéknélküliséget jelenti. Jézusra vonatkoztatva pedig még azt is jelenti, hogy ami van a teremtett világmindenségben, az mind Tőle származott kezdettől fogva végig. János apostol is ilyen vonatkozásban tesz Róla bizonyságot: „Minden Őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn. 1,3.). Ésaiás könyvében is megerősítést kapunk ezzel kapcsolatban: „A te Teremtőd, seregeknek Ura az Ő neve, és Megváltód, Izráelnek Szentje, az egész föld Istenének hívattatik” (Ésai. 54,5.). Jézusnak a fenti bemutatkozása még azt is jelenti, hogy a megváltás tervében minden az Ő nevéhez kötődik, elejétől a végéig, kezdettől a végig. Jézus bemutatkozásának harmadik változatában Dáviddal kapcsolja össze magát Jézus. „Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága” (Jel. 22,16/b.). A gyökér azt jelenti, hogy Dávid Elődje és Őse Ő, akitől Dávid is származott. Az ág pedig arra utal, hogy Jézus, amikor Messiásként testet ölt, akkor a Dávid családjából fog megszületni. Ugyanerre a tényre hivatkozott Jézus akkor, amikor a farizeusokat megkérdezte. „Miképpen vélekedtek ti a Krisztus felől? Kinek a fia?… Ha Dávid Urának hívja őt, mi módon a Fia?” (Mt. 22,42; 45.). Végezetül pedig még azt mondja el Jézus önmagáról, hogy „én Vagyok… ama fényes és hajnali csillag” (Jel. 22,16.). Ezzel azt akarja megerősíteni, hogy a világ sötétségében mindig Ő volt az, aki biztosan világító eszközzé tette a prófétai beszédet. Ezért „igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben” (2Pét. 1,19.). Ezek összefüggésében azt mondhatjuk, hogy a prófétai üzenetek végcélja is Ő. Mert az a prófétai üzenet, amelyik Istentől származik, az mindig oda vezet, hogy az igazi hajnalcsillag, vagyis maga Jézus Krisztus támadjon fel a szívekben. Mert „Én vagyok… ama… hajnali csillag”, mondta Jézus önmagáról (Jel. 22,16.).
IV. A teremtő Isten
Sokan gondolják azt, hogy a Szentháromság Isten fogalmán belül Jézus Krisztus istensége csak az Újszövetségben található meg. Ez azonban nem így van, hiszen már a Szentírás első lapján találkozunk ezzel a fogalommal, csak az olvasók általában átsiklanak felette. Ott ugyanis azt olvashatjuk: „És mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (1Móz. 1,26/a.). Ebben az igeversben azt találjuk, hogy az Isteni Tanács egy tervet fektetett le az ember megteremtésére. Az ott elhangzott kijelentés teljes mértékben kizárja az egyszemélyű Isten gondolatát, mivel a leírásban előforduló „Isten” szó, a héber ELOHIM szóból van fordítva, és ez egy többesszámú változata az Isten szónak. Ebből következően, amikor az Ige ezt a szót használja, akkor minden esetben a több személyből álló Istenséggel kapcsolatban akar kinyilatkoztatást adni. A hozzátartozó cselekvést kifejező ige vagy jelző azonban mindig egyes számban áll, mint az előbbi igében is. Amikor Isten hozzánk szól, akkor „Én”-nek nevezi önmagát, mintha egy személy lenne, de amikor önmagához beszél, akkor azt mondja „Mi”, ha pedig mi szólítjuk meg Istent, akkor mi is Őt, és nem Őket mondunk. Nagyon szemléletes példát találunk erre vonatkozóan Ésaiás próféta a könyvében: „És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja: Kit küldjek el, és ki megy el nekünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ésa. 6,8.). A teremtő Istent tehát úgy mutatja be előttünk az Ige, mint aki nem egy személy. Noha Malakiás könyvében azt a kérdésfelvetést olvashatjuk: „Nem egy Isten teremtett-é minket?” (Mal. 2,10.). A Szentírás többi írói viszont egyértelművé teszik, hogy az „egy Isten” megnevezés alatt három személyre kell gondolnunk, vagyis az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre. Ők együtt mondták azt kezdetben, hogy „teremtsünk… a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (1Móz. 1,26.). A Szentírás nagyon következetesen képviseli ezt az állítását. Az Atyának a teremtésben való részvételét általában senki sem kérdőjelezi meg. Jézusról pedig a Biblia mondja el több helyen is, hogy részese volt a teremtésnek, éspedig annyira, hogy „minden Őáltala lett, és Nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn. 1,3.). Pál apostol pedig még kiegészíti és megerősíti az előbbieket: „Mert Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok… mindenek Őáltala és Őreá nézve teremttettek” (Kol. 1,16.). A Biblia viszont arról is tájékoztat bennünket, hogy a Szentlélek, mint az Istenség harmadik személye is részt vett a teremtés munkájában. „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet… és az Isten Lelke lebegett a vizek felett” (1Móz. 1,1-2.). „Az Istennek lelke teremtett engem, és a Mindenhatónak lehellete (vagyis Lelke) adott nékem életet.” (Jób. 33,4.). Ezek a kijelentések azt erősítik meg, hogy az „egy Isten” fogalmat nem úgy kell érteni, hogy egy személy, mert akkor az előbbiek szerint vagy az Atya teremtett mindent, vagy Jézus, vagy a Szentlélek. Az Ószövetség egy-Isten hite csak a körülöttük élő pogány népek sok-isten hitével szemben volt hangsúlyozva. A pogányok között minden dolognak és jelenségnek más istene volt. Ezek az istenek pedig, mivel csupán az emberi képzelet szüleményei voltak, ezért az emberhez hasonlóan állandó harcban álltak egymással. Ezzel szemben viszont az „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene” (2Móz. 3,16.), vagyis az ELOHIM, Ő a tökéletes egység Istene. Ők, az Istenséget alkotó személyek, teljesen egyek akaratban, szándékban, és szeretetben. Erre az egységre hivatkozik Jézus is a főpapi imájának nevezett könyörgésében: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned” (Jn. 17,21.). A Biblia kijelentései tehát egyértelműen tesznek bizonyságot arról, hogy az általunk Jézusként ismert isteni személy, mint Megváltó, egyúttal a mi teremtő Istenünk is. „Hogy… megértsék mindnyájan, az Úrnak keze mívelte ezt, és Izráel Szentje teremtette ezt!” (Ésa. 41,20.). „Mert férjed a te Teremtőd, seregeknek Ura az Ő neve, és megváltód, Izráelnek Szentje, az egész föld Istenének hívattatik.” (Ésa. 54,5.). „Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban” (Eféz. 2,10.). „…miképen rendelkezett Isten ama titok felől, amely elrejtetett örök időktől fogva az Istenben, aki mindeneket teremtett a Jézus Krisztus által” (Eféz. 3,9.). „Minden Őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn. 1,3.).
V. Az Úr orcájának
Angyala
Az Istenség személyei közül még egy másik kijelentés alapján is kitűnik Jézus Krisztus istensége. Amikor Mózes a Hórebnél arra kérte az Urat, hogy mutassa meg neki az Ő dicsőségét, az Úr azt mondta: „Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el… Orcámat azonban nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén” (2Móz. 33,19-20.). Ez az elválasztó fal Isten és az ember között, a bűn miatt jött létre, ahogy erről Ésaiás próféta bizonyságot is tesz: „a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek” (Ésa. 59,2.). Az Újszövetség írói is megerősítik ezt a kijelentést: „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt” (Jn. 1,18.), „Aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik; Akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat” (1Tim. 6,16.). Ha tehát az Atya Istent, a bűn világában élők közül senki sem látta, és nem is láthatja, akkor ki volt az az isteni személy, aki az Ószövetség folyamán nagyon sokszor megjelent az embereknek látható formában? Ezekben az esetekben többször úgy mutatkozott be, hogy „Én a Mindenható Isten vagyok” (1Móz. 17,1; lásd még: 35,9-11.). Az emberek pedig imádták őt, esetenként még áldozatot is bemutattak Neki. Mindazáltal, hogy látták az Istent, látták az Ő orcáját, mégsem haltak meg, hanem élve maradtak. Ugyanezzel az isteni személlyel beszélgetett Mózes is, Midián pusztájától kezdve egészen a haláláig. „Az Isten pedig szóla Mózeshez és monda néki: Én vagyok az Úr. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes. Szövetséget is kötöttem velük, hogy nékik adom a Kanaán földét” (2Móz. 6,2-4.). Ezzel az isteni személlyel Mózes teljesen közvetlenül beszélt. „Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, aki az én egész házamban hű. Szemtől szembe szólok ővele, és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Úrnak hasonlatosságát látja.” (4Móz. 12,6-8.). „Az Úr pedig beszélt Mózessel színről színre, amint szokott ember szólani barátjával” (2Móz. 33,11.). A hetven vénről is azt olvashatjuk, hogy ők is láthatták ezt az isteni személyt. „Azután felment Mózes és Áron, Nádáb és Abihu, és az Izráel vénei közül hetvenen; És látták az Izráel Istenét, és annak lábai alatt valami zafir fényű tárgy volt, és olyan tiszta, mint maga az ég. És Izráel fiainak e választottjaira nem bocsátá kezét: jóllehet látták az Istent.” (2Móz. 24,9-11.). Az előző igeversekből egyértelműen kitűnik, hogy bár az Atyát nem láthatjuk, az Istenségnek azonban van egy másik személye, aki az emberek által is érzékelhetően, vagyis láthatóan megjelenik. Ez az isteni személy úgy mutatkozik be előttük, mint „Mindenható Isten”. A láthatósága azonban nem álomban, vagy látomás formájában történik, hanem valóságosan érzékelhető kapcsolatban. A fenti igék szerint, Isten csak a prófétákkal érintkezik látomásban, az előbb felsorolt személyek azonban „színről-színre” láthatták Őt. Vannak, akik megpróbálják valamilyen magyarázattal elferdíteni ennek a kijelentésnek az értelmét. Isten azonban gátat vet minden emberi okoskodásnak, és Ő ad magyarázatot arra vonatkozóan, hogy mit kell érteni ezen kifejezés alatt. A Bibliában adott kinyilatkoztatás szerint Mózes úgy beszélt Istennel, „amint ember szokott szólani a barátjával” (2Móz. 33,11.). Erről az isteni személyről azt is mondja az ige, hogy amikor megjelent, akkor „az Úrnak hasonlatosságát látták” (4Móz. 12,6-8.). Ezért ez az isteni személy, esetenként „Mihály”-ként (Dán. 10,13; 21.) vagyis angyal-fejedelemként mutatkozik be, a héber „Mikáél” névvel, ami lefordítva azt jelenti: „Aki olyan, mint az Isten”. Ez az angyal viszont különbözik a többi mennyei angyaltól, hiszen Ő olyan, mint az Isten. Amikor az Atya beszélt Mózesnek erről az Angyalról, akkor azt mondta: „Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrízzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van Őbenne.” (2Móz. 23,20-21.). Ez az Angyal az Isten minden nevét viseli, bármelyik isteni névvel bemutatkozhat azoknak, akik előtt megjelenik, hiszen a megjelenési létformájától eltekintve, Ő ekkor is Isten, a Szentháromság egyik személye. Ésaiás a megígért Megváltóval és Szabadítóval azonosítja ezt az Angyalt: „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadítá őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket” (Ésai. 63,9.).
VI. Izráel Istene
A Tízparancsolat bevezetőjében bemutatkozik a törvényadó, és azt mondja: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából” (2Móz. 20,2.). Ez a bemutatkozás egyértelművé teszi előttünk azt, hogy a törvényadó Isten ugyanaz, mint Aki Mózessel beszélt az égő csipkebokorból, Aki megjelent Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, mint „Mindenható Isten” (1Móz. 17,1.). A következő igeszakasz pedig elmondja, hogy ez az isteni személy volt az, aki kapcsolatot tartott a kiválasztott népével, vezette és óvta őket, vagyis gondoskodott róluk mindenben. „Te vagy az Úr, az Isten, aki választottad Ábrámot és kihozád őt a Káldeusoknak Úr nevű városából, és nevezéd őt Ábrahámnak. És találád az ő szívét hűnek te előtted és szereztél vele szövetséget… Megtekintéd annakfelette a mi atyáinknak Egyiptomban való nyomorúságát, és az ő kiáltásukat meghallád a Veres tengernél, És tettél jeleket és csodákat a Faraón, és minden szolgáin, és földének egész népén, mert tudtad, hogy kevélyen cselekedtek a te néped ellen; és szereztél magadnak nevet, mint e mai napság is van. És a tengert kétfelé választád ő előttük és szárazon mentek át a tenger közepén; üldözőiket pedig mélységbe borítád, mint követ nagy vizekbe. És felhőnek oszlopában vezetted őket nappal, és tűznek oszlopában éjjel, hogy megvilágosítsd nékik az utat, melyen menjenek. És a Sinai hegyre leszáltál, és szóltál velük az égből, és adtál nekik helyes végzéseket, igaz törvényeket, jó rendeléseket és parancsolatokat. A te szent szombatodat is megjelentéd nekik, és parancsolatokat, rendeléseket és törvényt parancsoltál nekik szolgád, Mózes által. És kenyeret az égből adtál nekik éhségükben, és vizet a kősziklából hoztál ki nekik szomjúságukban; és mondád nekik, hogy menjenek be és bírják a földet, melyre nézve fölemelted kezedet, hogy nekik adod.” (Neh. 9,7-15.) Amikor Pál apostol a korinthusiakhoz írja az első levelét, akkor visszahivatkozik ezekre a Nehémiás által felsorolt eseményekre, és mintegy végkövetkeztetésként kimondja, hogy aki Izráelt minden lépésében követte, aki a kősziklából is vizet fakasztott nekik, az Jézus Krisztus volt. „És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követi őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt” (1Kor. 10,4.). Az apostolnak ez a kijelentése azt jelenti, hogy Jézus Krisztus a Szentháromság Istenségnek az a személye, aki az Ószövetség korszakain keresztül kapcsolatot tartott az emberi családdal, és közvetlenül érintkezett választott népével. Mint már korábban is említettem, az Atya semmiképpen sem lehetett, mert Őt „az emberek közül senki nem látta, sem nem láthatja” (1Tim. 6,16.). Pál éppen ezért nagyon határozottan jelenti ki, hogy ez a látható módon megjelenő isteni személy Jézus Krisztus volt. A törvényadás alkalmával a Hóreben az Istenségnek szintén ezt a személyét láthatták az ott lévők, mint „Izráel Istenét”. Miközben az egyik isteni személy azt mondta Mózesnek: „Orcámat, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén” (2Móz. 33,20.), addig egy másik isteni személy úgy beszélget Mózessel „színről színre, amint szokott ember szólani barátjával” (2Móz. 33,11.). Nyilvánvaló, hogy ez a Mózessel beszélgető isteni személy Jézus Krisztus volt, aki ekkor már letette az isteni létformáját, és az angyalok létformáját vette fel, hogy az Istentől elszakadt ember ne vesszen el, hanem meg tudja őrizni velük, az „egy Isten”-nel a kapcsolatot. Ezért nevezi meg Őt az ige több helyen is az Úr „orcájának Angyala”-ként (Ésa. 63,9.). Ugyanezt az élményt élhették át azok is, akik Mózessel felmentek a hegyre Isten elé, a törvény átvételére. „Azután felment Mózes és Áron, Nádáb és Abihu, és az Izráel vénei közül hetvenen; És látták az Izráel Istenét, és annak lábai alatt valami zafir fényű tárgy volt, és olyan tiszta, mint maga az ég. És Izráel fiainak e választottjaira nem bocsátá kezét: jóllehet látták az Istent.” (2Móz. 24,9-11.). Az Igében János apostol is megerősíti ennek a páli bizonyságtételnek a hitelességét. Jézus ugyanis egy alkalommal, amikor Jeruzsálemben tanított és beszélt a haláláról, a sokaság nem értette meg, amit mondott, illetve az előző ismereteikkel nem tudták összeegyeztetni a hallottakat. Ezért rákérdeztek Jézusra: „Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökké megmarad: hogyan mondod hát te, hogy az ember Fiának fel kell emeltetnie? Kicsoda ez az ember Fia?” (Jn. 12,34.). E kérdésfelvetéssel kapcsolatban olvashatjuk tovább János magyarázatát. „És noha Ő ennyi jelt tett előttük, mégsem hivének Őbenne: Hogy beteljesedjék az Ésaiás próféta beszéde, amelyet monda: Uram, ki hitt a mi tanításunknak? és az Úr karja kinek jelentetett meg? Azért nem hihetnek, mert ismét monda Ésaiás: Megvakította az ő szemeiket, és megkeményítette az ő szívöket; hogy szemeikkel ne lássanak és szívükkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. Ezeket mondá Ésaiás, amikor látta az Ő dicsőségét; és beszéle Ő felőle.” (Jn. 12,37-41.). János tehát bizonyságát adja annak, hogy amikor Ésaiás próféta ezt a kinyilatkoztatást kapta Istentől, akkor az a kiváltsága is megvolt, hogy láthatta „a királyt, a seregeknek Urát” (Ésa. 6,5.), aki János szerint nem más volt, mint maga Jézus Krisztus, „az embernek Fia”, csak egy másik létformájában. De ebben a látomásában annak a dicsőségét láthatta a próféta, aki később „ember Fia”-ként lépett be az emberi család történelmébe. Ha összehasonlítást teszünk Ésaiás üzenete és János apostolnak az Ésaiásra visszahivatkozó sorai között, akkor kitűnik, hogy ugyanarról az üzenetről van szó mindkét helyen. Amikor Ésaiás ezt az üzenetet kapta Istentől, akkor a királyt, Izráel Istenét, az Urat vagyis az Örökkévalót, vagyis a Jehovát látta a trónján ülni. Az eredeti héber szövegben ugyanis az „Úr” szó helyén a „JHVH”, vagyis a Jehova név található. János tehát azt írta le, hogy amikor Jézus válaszolni akart arra a felvetett kérdésre, hogy „kicsoda ez az embernek Fia?”, akkor önmagát mutatta be előttünk úgy, mint Izráel Királyát, Istenét, Jehováját. Ennek a megerősítését találhatjuk meg Pál bizonyságtételében is, amikor a korintusbeliekhez írott levelében azt írja, hogy az a kőszikla, amely a pusztai vándorlás ideje alatt állandóan követte őket, és vizet biztosított részükre, az Jézus „Krisztus volt”.
VII. Az Isten
egyszülött Fia
Az a tanítási irányzat, amely azt vallja, hogy Jézusnak az isteni mivoltában is van kezdete, eredete, általában azokra a bibliai kijelentésekre támaszkodik, amelyek Jézust, mint Isten Fiát jelölik meg. Úgy gondolják, hogy az Atya és a Fiú meghatározás már önmagáért beszél, hiszen egy Fiúnak egy Atyától kell származni. Ez a következtetés egy örökzöld témaként jelenik meg újra és újra. Ezzel az elgondolásukkal azt próbálják bizonyítani, hogy Jézus nem öröktől fogva létező isteni személy, hanem valamikor született, ezért az Ő létezésének is van kezdete. Ezek a következtetések azonban mindig egyfajta ismerethiányból születnek és fejlődnek ki. A Fiú születésével és származásával kapcsolatban az alábbi kijelentéseket találjuk a Bibliában. „Aki… minden teremtménynek előtte született…” (Kol. 1,15.) „Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsid. 1,5/a.) „Az Úr az ő útjának kezdetéül szerzett engem; az ő munkái előtt régen.” (Péld. 8,22.) Ha figyelmen kívül hagyjuk a Biblia sajátos kifejezésmódját és nyelvezetét, és elvonatkoztatjuk a Biblia egészének a kijelentéseitől, akkor valóban lehet ezeket az igéket úgy értelmezni, hogy az általunk Fiú Istenként ismert személy isteni létezésének kezdetére utaló kijelentésről van szó. De ha ezeket a kijelentéseket tényleg úgy kellene érteni szó szerint, hogy ez Jézus isteni létezésének a kezdetét mondja el, akkor azt is szószerint kellene venni, amikor az ige azt jelenti ki, hogy Istennek Báránya „eleve el volt rendelve, a világ megalapítása előtt” (1Pét. 1,20.). Ez az elrendelés pedig azt jelenti, hogy ezzel egy időben meg is öletett, hiszen ezt is kimondja az ige: „aki megöletett a világ megalapítása óta” (Jel. 13,8/b.). Mégsem hisszük, hogy Jézus már a világ megalapításakor megöletett, hanem csak azt, hogy ez az esemény a Golgotán teljesedett be. Ezért az Isten Fiának születésével kapcsolatban adott kijelentéseket is óvatosabban, és körültekintőbben kell értelmezni. Az első tény, amit ezekkel az igékkel kapcsolatban tudnunk kell, hogy Jézus nem volt mindig „Isten Fia”, hanem egyszerűen a Szentháromság Isten egyik tagja, személye volt. Ebből következően az ószövetségi Szentírás egyetlen helyen sem szólítja meg az Istenség egyik személyét sem úgy, hogy Ő a Fiú. Fiúvá ugyanis csak a megváltás tervének részeként, a betlehemi megszületésekor lett, amint a másik isteni személy pedig Atyává lett akkor. Zakariás könyvében azt olvashatjuk: „Békesség Tanácsa lesz kettőjük között” (Zak. 6,13.). Ebben a tanácskozás döntött arról, hogy amikor a beteljesedő események ezt szükségessé teszik, akkor változás fog beállni kettejük kapcsolatában: „Én leszek néki Atyja, és ő lesz nékem Fiam” (Zsid. 1,5/b.). Vagyis ebben a tanácskozásban született meg a megváltási terv, ezért olvashatjuk a Példabeszédek könyvében, hogy már „örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a Föld kezdetétől fogva” (Péld. 8,23.). Ez a felkenetés pedig a Messiásként való felkenetésére vonatkozó kijelentés, amiről Ésaiás is jövendölt: „Az Úr Isten Lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr…” (Ésa. 61,1.). A felkenetés valóságos beteljesedése viszont szintén csak a Jordán partján következett be, amikor „az egek megnyilatkozának néki, és Ő látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot, és Őreá szállani” (Mt. 3,16.). A Péld. 8,22-ben adott kijelentés tehát csupán arra vonatkozik, hogy mielőtt Isten az élő világ teremtéséhez hozzáfogott volna, „az Ő útának kezdetéül szerzett engem” (Péld. 8,22.). Vagyis mindazok megteremtése előtt elhatároztatott az a terv, hogy amikor szükség lesz rá, akkor Ő, mint felkent Krisztus fog a színtérre lépni. E kijelentések alapján tudjuk, hogy a megváltási terv lefektetése volt az első, amit Isten elvégzett magában, mielőtt szabad akarattal rendelkező lényeket teremtett volna. Ez a terv volt a garancia arra az esetre, ha valamelyik teremtmény rosszul döntene, rosszul használná fel a döntési szabadságát, és bűnössé válna, akkor legyen számára isteni megoldás. „Aszerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által… És hogy megvilágosítsam mindeneknek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felől, amely elrejtetett örök időktől fogva az Istenben…” (Ef. 1,4, 3,9.). „Aki megtartott minket, és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte…” (2Tim. 1,9.) „Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek…” (1Pét. 1,20.) Eszerint az üdvösségre való kiválasztásunk már „a világ teremtése előtt” megtörtént „Őbenne”, vagyis az erre a küldetésre felkent Krisztusban, aki Isten Fiaként fog belépni a megváltásra szoruló emberei család közé. Ez azonban mindvégig az Isten titka volt, „amely elrejtetett örök időktől fogva az Istenben”, és a prófétákon keresztül mindig csak annyit nyilatkoztatott ki belőle, amennyit szükségesnek látott. Ebbe az isteni titokba az „angyalok is vágyakoztak betekinteni” (1Pét. 1,12.), de ők is csak annyit ismerhettek meg belőle, amennyit Isten jónak látott kinyilatkoztatni az emberi család részére. Ebben az „örök időknek előtte” megtörtént tanácskozásban lett eldöntve, hogy az Istenség egyik személye Fiúként fog megszületni. A Pál apostol által adott kinyilatkoztatás ezért azt mondja el, hogy amikor ez az isteni terv megvalósul, akkor a kettejük közötti „Békesség Tanácsa”, abban teljesedik be, hogy „Én leszek néki Atyja, és Ő lesz nekem Fiam” (Zsid. 1,5/b.). Amikor a mennyei tanácsban elhangzik a megváltás tervének ez a részlete, akkor a két isteni személy még nem Atya és Fiú viszonyban állt egymás előtt. Ez a terv akkor még a jövő időbe helyezi ennek a viszonynak a kezdetét, ezért csak az hangzik el, hogy „leszek néki Atyja, és ő lesz nekem Fiam”. A „Békesség Tanácsának” ebben a tervében viszont már örök időknek előtte megszületett az a szándék, hogy az általunk Jézusként megismert isteni személy emberi testet fog ölteni, és ekkor lesz Isten Fiává, a másik isteni személy pedig ettől kezdve lesz Atyává. Mindketten csak a jövő időben lesznek azzá, amiről beszéltek, addig azonban ez szándék és terv a „Békesség Tanácsának” titka marad, és a teremtet világ csak részleteket ismerhetett meg belőle. Ennek az isteni tervnek az életbelépése előtt Jézus is éppen olyan Isten volt a Szentháromság tagjaként, mint az a személy, akit Atyaként ismerünk. A teljes ószövetségi Szentírásban ugyanis egyetlen helyet sem találhatunk, ahol az egyik isteni személy Fiú Istenként mutatkozott volna be népének, vagy éppen a másik isteni személy Atyaként, és egymást sem mutatták be ezzel a névvel. A Biblia szerint az Atya Isten is csak Jézus keresztségekor, a Jordán partján egybegyűltek előtt nyilatkoztatta ki először Jézust Fiaként: „Ez amaz én szerelmes fiam” (Mt. 3,17.). Pál ezért írja azt, hogy Jézus, a korábbi létében, mielőtt a szolgai létformát felvette volna, „az Istennel egyenlő” (Fil. 2,6/b.) volt. A zsidók is azért akarták megölni Jézust, mert „egyenlővé tette magát az Istennel” (Jn. 5,18/b.). Ezért a Bibliában csak a betlehemi megszületése utáni időben fordulnak elő olyan kijelentések, amikben az egyik isteni személy Isten Fiaként van megnevezve, a másik pedig Atyaként. Ésaiás próféta írásából tudhatjuk meg először, hogy egyszer majd születni fog valaki, aki a „Békesség Tanácsa” szerinti „Fiú” lesz, „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk”, de ebben a Fiúban az „erős Isten, az örökkévalóság Atyja” (Ésa. 9,6.) ölt alakot és testet. Ennek a Fúnak a „származása, eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik. 5,2.). Vagyis a Fiúvá válása előtti létéről nem mondható el, hogy abban a létében is született volna valamikor, hiszen az Ige azt mondja erről az időről, hogy „öröktől fogva van”. Pál apostol is ezért mondja azt Jézusról, hogy Ő „mindeneknek felette örökké áldandó Isten” (Róm. 9,5.), nemcsak egy bizonyos időtől fogva. Mindezek hátterén azt kell mondani, hogy minden olyan kijelentés, amely Isten Fiának a születésére ad kinyilatkoztatást, illetve azok, amik szerint Ő alárendelt állapotban van az Atyához képest, ezek kivétel nélkül mind a megváltás tervében lefektetett feladatokra vonatkoznak, és csak addig érvényesek, amíg be nem fejeződik teljesen, minden részletében. Mindez azért történik így, mert azután már megszűnik a megváltás tervének megvalósítása érdekében létrehozott minden alá és fölé rendeltségi viszony az Istenségen belül. Végül ismét visszaáll az eredeti állapot, hogy megint csak „az Isten legyen minden mindenben” (1Kor. 15,28/b.), és itt az „Isten” szó alatt a három személyből álló Istent, az „Elohim”-ot kell érteni. Végül még, ezzel a kérdéssel kapcsolatban szeretném Ellen White írásának idevonatkozó kijelentéseire irányítani a figyelmet. „Krisztus örökké létező, önmagában élettel bíró Fiú Isten. Örök létezéséről beszélve Krisztus elvonultatja előttünk a végtelen korszakokat, Biztosít arról, hogy soha az örökkévalóságban nem volt olyan időszak, amikor nem élt volna szoros kapcsolatban az örök Istennel… Ő egyenlő volt Istennel, végtelen és mindenható. Ő az örök, önmagában élettel bíró Fiú. Isten Igéje beszél Krisztus emberi mivoltáról, amikor itt a földön járt, de határozottan beszél örök létezéséről is.” (EGW: Evangélizálás, 283-294.) „Krisztus öröktől fogva egy volt az Atyával, és amikor emberi testet öltött, akkor is egy maradt Vele.” (EGW: ST, 1905. augusztus 2.) A Bibliában nagyon határozottan jelenik meg az a tény, hogy a Jehova név össze van kapcsolva az általunk Jézus Krisztusként ismert személlyel, ami már önmagában is az Isten Fiának örökkévaló Isten voltáról tesz bizonyságot. „Így szól az Úr, Izráelnek királya és Megváltója, a seregeknek Ura: Én vagyok az első, én az utolsó, és rajtam kívül nincsen Isten… Így szól az Úr, Megváltód, Izráelnek Szentje: Én vagyok az Úr, Istened, ki tanítlak hasznosra, és vezetlek oly úton, amelyen járnod kell.” (Ésa. 44,6; 48,17.) Ebben az igeszakaszban az „Úr” név a lenni igéből származik, és a héber nyelvben egy sajátos jelentése van. „A héber nyelvhasználat szerint a »van« ige egyúttal azt is jelenti, hogy »lesz«. Ezért ezt az Isten-nevet úgy is lehet fordítani: »Leszek, aki leszek«; és a »Vagyok, aki vagyok« mondatot úgy is lehet érteni: »Vagyok, aki leszek«, vagy »Én ugyanaz leszek, aki (most) vagyok«. Ebből a mondatból mindkettő kicsendül: Isten jelenléte és Isten örökkévalósága. Az embereket Isten teremtette, és test szerint elmúlnak. Isten létezése azonban önmagában van. Ő nem hal meg (Hab 1:12) Minden élet Őbenne van”. (Isten nevei a Szentírásban, Evangéliumi Kiadó. Lásd még ennek a névnek a jelentését Pollák Kaim: Héber-magyar szótár, 131. oldal, Budapest 1881-es kiadás) Ugyanakkor sok helyen találunk a Bibliában olyan kijelentéseket, amelyek Jézus öröktől fogva való létezésére vonatkoznak. „Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten.” (Róm. 9,5.) „Akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” (Mik. 5,2.) „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét:… örökkévalóság atyjának!” (Ésa. 9,6.) A Bibliában kétféle értelemben találkozhatunk az „Isten Fia” kifejezéssel, megjelöléssel. Elsődleges jelentése szerint a teremtett világok képviselőit, vagyis egy-egy teremtett világon az Isten első teremtményeit jelöli ez a megnevezés, akik közvetlenül Istentől születtek, ahogyan Ádám is. Amikor Lukács végig vezeti Jézus családfáját, akkor Ő is erről tesz bizonyságot: „Maga Jézus pedig… a József fia volt, ez pedig a Hélié… ez Sethé, ez Ádámé, ez pedig az Istené” (Lk. 3,23; 38.). Ezért nevezi Jób könyve is Isten fiainak a különböző teremtett világok képviselőit, akik alkalmanként Isten trónja köré gyülekeznek. „Lőn pedig egy napon, hogy eljövének az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt” (Jób. 1,6.). „Ott volt a trón, és körülötte az ígéret szivárványa. Ott vannak a kérubok és a szeráfok. Az angyali seregek parancsnokai, az Isten fiai, az el nem bukott világok képviselői mind összeölelkeznek. A mennyei tanács, amely előtt Lucifer megvádolta Istent és az Ő Fiát, annak az ártatlan birodalomnak a képviselői, akik felett Sátán úgy gondolta, hogy megalapítja uralmát - mind ott vannak, hogy üdvözöljék a Megváltót.” (EGW: JÉ, 739-740) Jézust is csak azért nevezi Isten Fiának a Biblia, mert mint ember, Ő is közvetlenül Istentől született. Két igevers is segít ennek megértésében. „A Szentlélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért ami születik is szentnek hívatik, Isten Fiának.” – mondta az angyal Máriának (Lk. 1,35.). „Azért a világba bejövetelekor így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem…” (Zsid. 10,5.) Ezért találkozunk a Bibliában következetesen azzal a helyzettel, hogy a Megváltót csak az emberré válása után nevezi Isten Fiának a Szentírás. A másik értelemben azokat nevezi Isten fiainak a Biblia, akik a Jézus általi megváltás következményeként válnak Isten gyermekeivé. „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.” (1Jn. 3,1-2.) Azért nevez bennünket így a Biblia, mert a megváltás lehetősége által helyet cseréltünk Jézussal. Mivel mi így Jézus pozíciójában állunk Isten előtt, ezért most mi is Isten fiai lehetünk, amiképpen Jézus Isten Fia. Ez a megnevezés azért is találó a megváltottakra, mert ők is közvetlenül Isten teremtményeként születtek. Az újjászületés folyamata ugyanis csak Isten teremtő műveként történhet meg bennünk is: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” (2Kor. 5.17.). Ezzel kapcsolatban kiemelt figyelmet érdemel még az, hogy akik a megváltás által lettek az Isten fiaivá, azok bensőségesebb közösségbe kerülnek Istennel, mint azok, akik a teremtés által lettek az Isten fiaivá. Jézus Krisztus személyében ugyanis örökbe fogadta Isten az emberi természetet, és egy különleges helyzetbe és méltóságba emelte fel magához. „Mert… a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak” (Róm. 8,15-17.). „Amit Krisztus megvalósított életével és halálával, az sokkal több, mint a bűn okozta rontás meggyógyítása. Sátán célja az volt, hogy az embert örökre elszakítsa Istentől, de Krisztusban szorosabb egységbe jutunk Istennel, mintha sohasem buktunk volna el. Az Üdvözítő felvette emberi természetünket, s ezzel olyan kötelékkel fűzte magát az emberiséghez, amit többé széttépni nem lehet. Örökre magához kötözött minket. »Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta« (Jn 3:16). Nemcsak azért adta, hogy bűneinket hordozza, és mint áldozat meghaljon értünk, hanem Isten odaajándékozta Krisztust az elbukott emberiségnek. Hogy biztosítson változhatatlan béke-szándékáról, egyszülött Fiát adta, hogy Krisztus eggyé váljon az emberi családdal, s örökre megtartsa emberi természetét… Fiának személyében Isten örökbe fogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a mennybe helyezte. Az »embernek Fia« az, akivel megosztja a világmindenség trónját… Krisztusban egyesül a földi és a mennyei család. A megdicsőült Krisztus a mi testvérünk. Az emberiség magába zárja a mennyet, a Végtelen Szeretet pedig keblére öleli az emberiséget.” (EGW: JÉ 17.) Csupán ennek a kinyilatkoztatásnak a hátterén érthetjük meg, hogy a megváltás befejeztével miért fogja Isten otthagyni a mennyet, és miért költözik ide a Földre, miért helyezi át uralkodásának székhelyét az emberi család közé, a mi bolygónkra. A Jelenések könyvének 21. fejezete ugyanis ezt mondja el: „Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenök” (Jel. 21,3.). Mennyei Atyánk ugyanis azokkal akar együtt lenni és együtt élni, akiket fiaivá fogadott Jézusban, azokkal akar együtt élni az örökkévalóságban, akik az Ő családjának a tagjaivá lettek. Ennek a gondolatsornak a befejezéseként még szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Jézus a megváltás részeként először az angyalok létformáját vette fel. Ezért a teljes Ószövetség ideje alatt ebben az angyali létformában jelent meg az embereknek, vagyis Ő volt „Mihály fejedelem”, az „Úr orcájának Angyala”. Ebből az angyali létformából lépett tovább, hogy még lejjebb ereszkedjen, és felvegye a bűn világában élő emberek létformáját. Pál apostol ezért kapcsolja össze ennek ismeretét az emberi családba való beleszületés eseményével. „Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged?” (Zsid. 1,5.). Ez a kijelentés csak azért hangzik el ilyen megfogalmazásban, mert Jézus az angyalok létformájából lépett tovább, hogy felvegye az emberek létformáját. Vagyis az angyalok közül lépett át az emberek közé. De az angyalok között csak egyetlen személynek szólhatott a fenti kijelentés, hiszen csak egyetlen angyal mondhatta el magáról azt, hogy Ő „Mihály”, vagyis, „Aki olyan, mint az Isten”.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
