|
|
Zsolt. 40,1-6. |
|
Letöltés |
|
|
|
Zsolt. 40,1-6. |
|
Letöltés |
|
Egyrészt egy hálaadás fogalmazódik meg benne a múltban átélt tapasztalatokért, az Isten csodálatos szabadításáért, másrészt viszont egy könyörgés a jövőre vonatkozóan, az Isten szabadításáért.
Ez a kétféle könyörgés tulajdonképpen egy csodálatos egységet alkot, hiszen az Isten szabadítása sohasem egyszeri esemény, hanem egy ismétlődő folyamat, ezért a szabadításért való könyörgéseknek is ismétlődniük kell.
Mert mi újra és újra a rosszat választjuk, ahonnan Istennek ki kell emelni és meg kell szabadítani bennünket.
Mert Isten nem egyszerre szabadít meg bennünket, hanem folyamatosan, annak függvényében, ahogy átadjuk magunkat Neki.
Hiszen kifejezi az Istenre utaltságunkat, és azt a vágyakozást, ahogy szeretnénk mindennap az Isten jelenlétének a tudatával élni.
De kifejezi az Isten szerető kegyelmét is, amely velünk van akkor is és ott is, amikor és ahol mi már csak reményvesztetten sóhajtozunk.
Ezt a mai emberek is elmondhatják, hogy várván várjuk az Urat.
Nemcsak úgy és nemcsak azért, ahogy mi adventisták várjuk az Urat, mert egyszer vissza fog jönni az ég felhőiben értünk.
Nagyon sokszor egy-egy élethelyzetben is várván várjuk az Urat, vagyis az Ő szabadítását várjuk.
A Biblia egyik nagyon gyakran használt szava adja meg a választ erre a kérdésre - „megtérés”.
Megtérésre ugyanis mindig csak azért van szükség, mert előzőleg egy eltérés, egy eltávolodás történt.
Mi naiv emberek azt hisszük, hogy az Úr velünk jön a kerülő útjainkon is.
Leginkább csak akkor döbbenünk rá a helyzetünkre, amikor már az Úrtól távol, jelképesen értve egy szakadékba estünk, vagy egy hínár fogja a lábunkat, és lassan de biztosan süllyedünk.
Isten szeretetének nevelő szándékát ismerhetjük fel ebben.
El akarja venni kedvünket a kerülő utaktól.
Tudatosítani akarja bennünk, hogy nélküle elveszettek vagyunk.
Miközben én a kerülő utam szakadékában várva várom, hogy eljöjjön és kiszabadítson;
Addig Dávid azt mondja, hogy az Isten csak odahajol hozzám.
Nem a kiáltozásomra indul el és jön oda hozzám, a problémáim színterére.
Isten ott van mellettem és velem, csak én még nem látom, mert nem akarja, hogy lássam.
De Ő lát és még ott is vigyáz rám, és a megpróbáltatásomat csak addig engedi feszülni, amennyire arra nekem szükségem van.
Amikor ez már megtörtént, akkor csak odahajol, hogy én is lássam meg Őt, és ragadjam meg a szabadításra nyúló kezét.
Ezzel mindenek előtt azt a különbséget érzékelteti, ami az Isten nélkül élő ember bizonytalan helyzete, illetve az Isten oltalmában élő ember biztonságos helyzete között van.
A sáros, iszapos talaj mindenkit összemocskol és bepiszkol, és sohasem lehetünk biztonságban, hogy nem lépünk egy mélyebb gödörbe.
A szikla viszont biztonságot jelent, mert amíg rajta állunk, addig nem süllyedünk el. (ez a szikla Krisztust jelképezi)
Ugyanakkor a megnyugvás békéjét is jelent ez a szikla, a korábbi helyzetünk erőlködése és feszültsége után.
Az Istennel szerzett tapasztalat azonban mindig „új
éneket adott a szájába”.
Az Isten szeretetét megtapasztalt ember szíve ugyanis tele van hálával, ami valamilyen módon ki akar fejeződni, és erre az egyik legalkalmasabb eszköz az ének.
Ez az új ének sokkal inkább az új tapasztalat hátterén elmondott isten-dicsőítés.
Lehet hogy a sorait és a dallamát már más is ismeri, de azt az érzést, ami kiváltotta belőled az éneklést, azt nem ismeri senki, csak Te, aki átélője voltál annak a tapasztalatnak.
Gondoljatok csak a 144.000 énekére, amit az Isten trónja előtt énekelnek.
Miért mondja János apostol azt, hogy azt az éneket nem tanulhatja meg rajtuk kívül senki sem.
Nem azért, mert olyan nehéz a dallama annak az éneknek.
Azért, mert azokat a tapasztalatokat, amiknek a hátterén megszületett bennük ez az Isten dicséret, csak ők élték át.
Dávid mondja azt is mondja az egyik zsoltárban, hogy „mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram”. Zsolt. 139,4.
Ha pedig ez így van, akkor a testvéreink által mondott énekekhez hozzáadhatjuk mindnyájan a bennünk lévő hála érzéseit kimondatlanul is
És így ha a dallam vagy a szöveg esetenként ismerős is lesz, de az, ahogy innen felemelkedik az istendicséretünk, az teljesen újjá teszi.
Mert benne lesz a személyes tapasztalatunkból fakadó hálánk és dicséretünk.
Ezért amikor a testvéreink szolgálataiban felhangoznak az énekek, akkor mindig kapcsolódjanak össze és emelkedjenek fel Istenhez a lelkünkben lévő hálával és dicsőítéssel együtt.
Az ilyen új éneket mindig Isten adja a szánkba, de ha valaki valóban kapott, az nem tudja magában tartani, ki kell mondania.
Nagyon sok történetet lehetne elmondani arról, hogy a bajban mennyire egyedül marad az ember, sokszor még a legjobb barátok is elfordulnak.
Az Istenben bízó ember ugyanis soha sem csalatkozik.
Lehet, hogy esetenként várnia kell, de visszatekintve mindenben az Isten cselekedetét látja igazolva.
Nekünk is van miért hálát adni, és dicsőíteni Istenünket.
Elsorolhatnánk a személyes tapasztalatainkat.
De beszélhetnénk arról is, ahogy bennünket, mint az Ő népét vezetett és megtartott az elmúlt időkben.
Hálát adhatunk azért is, hogy lehetővé tette azt, hogy egy kicsit újra szebbé tehettük az imádságunk házát.
Úgy gondolom, hogy Dáviddal együtt mindannyian elmondhatjuk:
„Sokat
cselekedtél te, Uram Istenem, a te csodáiddal és terveiddel mi érettünk…. Hirdetném és elbeszélném, de többek, semhogy elszámlálhatnám.” (6. Vers)
Milyen jó az, ha nem kell keresgélni az emlékeink között azért, hogy képesek legyünk elmondani egy Istennel szerzett tapasztalatot.
Ha most nem is mondjuk el őket, de a szívünk tele lehet a hála érzésével a mi szerető és rólunk gondot viselő Istenünk iránt.
Nekünk sem kell összeszámlálni és listát vezetni róluk, de folyamatosan hirdetni és elbeszélni őket igen.
Kettős áldás van az Istennel szerzett tapasztalatok elmondásában.
Biztosan tapasztaltátok mát ti is, hogy elmondás közben úgy érezzük mintha újra megtörténne velünk az esemény, szinte újra átéljük azt.
Ugyanakkor másokat is megerősíthetünk elmondása által abban, hogy érdemes az Úrba vetni a bizodalmunkat.
Olyan eredménnyel kell ezt tenniük, hogy az embereket pozitív reakcióra késztesse.
Dávid viszont az Istennel szerzett tapasztalatokról beszél ugyanilyen értelemben.
„Sokan látták, és megfélemlettek, és bíztak az Úrban.”
Segítsen bennünket Isten, hogy a Vele való közösségünk minél több ilyen tapasztalathoz vezessen el bennünket.
És minél több emberből váltsa ki azt a vágyakozást, hogy Ő is velünk együtt akarja dicsőítemi az Istent.
A léleknek ez a belső vívódása egy gyönyörű kín, amiből mindig igazgyöngy születik számunkra.
Mivel az Istennel szerzett élményeit nem tudja magába fojtani, ezért azt az egyet mégis megteszi, hogy folyamatosan hirdeti és elbeszéli másoknak mindazt, amit átélt Istennel.
Ez a legcsodálatosabb misszió, amit Jézus tanítványai elvégezhetnek a környezetükben élő emberek között.
