Amikor az édesanyákra emlékezünk, megemlékezünk róluk és köszöntjük őket, akkor arra a szeretetre emlékezünk, amit Isten rajtuk keresztül adott.
Rajtuk keresztül szeretné Isten megismertetni velünk az Ő szeretetét, ezért is mondja az Ige:
„Hát
elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének
is ezek: én te rólad el nem feledkezem.” Ésa. 49,15.
Legyen dicsőség Istennek ezért a szeretetért, és az édesanyákért. legyenek jobban a mai nap középpontjában, mint máskor.
Adja a jó Isten, hogy a feléjük forduló szeretetünk tudjon megmaradni bennünk, és állandósulni feléjük.
Jákób családja az Egyiptomban töltött mintegy 130 év alatt már hatalmas néppé fejlődött.
A történet idején azonban új fáraó került Egyiptom trónjára, „aki már nem ismerte Józsefet”.
Valószínűleg azért, mert ez az uralkodó egy új dinasztia első fáraójaként került a trónra.
Ez a kijelentés azonban vonatkozhat arra is,
hogy ez a fáraó már nem akarta ismerni Józsefet, nem akart emlékezni arra, hogy mit köszönhet Egyiptom népe a hébereknek.
Mivel ez az ember el akarta nyomni a más
nemzetből valókat, ezért hasonló szándéktól tartva félt a rabszolgasorsra
kényszerített héberektől.
Először elrendelte, hogy nagyon nehéz munkára
fogják be őket.
Majd kegyetlen robotosokat rendelt föléjük, akik igyekeztek kikényszeríteni belőlük a maximumot.
Mivel ettől a rendelkezéstől nem kevesbült a héberek száma, ezért
utasította a héber bábákat, hogy minden fiúgyermeket öljenek meg a születésekor.
A babák azonban inkább tisztelték és félték az
Istent és az Ő törvényét, mintsem a fáraót és az ő rendelkezéseit.
A
kudarcélmények miatt a fáraó mindig kegyetlenebb parancsokat adott ki.
Ezután már a saját országából való embereknek, a saját népének parancsolja meg, hogy minden újszülött héber fiút dobjanak a folyóba.
„Hit által rejtegették Mózest az ő szülei,
születésétől még három hónapig, és nem féltek a király parancsától.”
Két vonatkozásban nyilatkozott meg a szülők Istenbe vetett hite:
Nem féltek a király hatalmától, mert hittek Isten hatalmában.
Tudták, hogy Isten szabadulást ígért népének, és azt is tudták, hogy ennek az ideje már közeledik.
Hitükkel ebbe az isteni ígéretbe kapaszkodtak bele.
A hit tárgya, földi nézőpontból mindig elérhetetlennek és lehetetlennek tűnik.
Az Istent ismerő ember viszont a bizalom jeleként cselekszik hitből, mert ismeri Istenét.
Meggyőződésből tudja, hogy Istennél nincs lehetetlen.
Amikor a fáraó azt parancsolta, hogy minden
fiúgyermeket a Nílus vizébe kell ölni, akkor ők ugyanebbe a vízbe tették bele
gyermeküket, csak éppen ellenkező céllal,
- azért, hogy ezáltal
szabadulást találjanak számára.
Ami ezután történik, az egyáltalán nem tekinthető természetes eseménynek, hanem egy csodának, - az isteni kegyelem munkája ez, a hit gyümölcse.
A fáraó lánya nem folytja vízbe a kisgyermeket, amint ez várható lett volna egy olyan személytől, aki a parancsot kiadó fáraó házanépéhez tartozik, hiszen a lánya.
A parancsot kiadó király lánya éppen az
ellenkezőjét teszi annak, amit az apja elvárna
tőle.
Ő karjába veszi és kimenti a vízből a megtalált
gyermeket.
A fáraó parancsa halál, és ezt éppen a saját lánya változtatja életre.
Ilyen csodára képes az a hit, amivel a folyóra
helyezték a gyermeküket.
Ezért Mózes anyja, Jokébed sem elégedett meg azzal, hogy a gyermeke már nem fog meghalni.
Egy istenfélő édesanya mindig az örökkévalóság
számára neveli gyermekét, ezért kész további lépéseket is megtenni a gyermeke
érdekében.
Ha ezt a nevelést nem tudja biztosítani, akkor nem mondhatja el, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy a gyermeke éljen.
Jokébed azért lép tovább, mert Ő istenfélelemre akarta nevelni a gyermekét, vagyis az örökkévalóságot is szerette volna biztosítani számára.
Ennek érdekében tesz ajánlatot a fáraó lányának, Mirjámon keresztül, és a hite megint diadalmaskodik.
Így ettől kezdve 12 éves koráig nevelheti gyermekét, megalapozhatja őt az istenfélő gondolkozásban és életmódban.
Ellen White nagyon értékes gondolatok által fogalmazza meg a hívő anya feladatát és felelősségét.
„Mózes egész élete, missziós feladata, melyet mint Isten népének vezére töltött be, bizonyítja a keresztény anya munkájának a fontosságát. Az anya feladata páratlan! Igen nagymértékben tartja kezében gyermeke sorsát. Befolyása a gyermekek fejlődő értelmére és jellemére a legmaradandóbb; munkája nemcsak ideiglenes, hanem az örökkévalóságra is szól. Magot hint, amely felnövekedve meghozza gyümölcsét, vagy a jóra vagy a rosszra. Nem az a feladata, hogy szép formákat fessen vászonra, vagy márványba véssen, hanem az, hogy az emberi szívbe vésse az örök Isten képmását. Különösen a gyermekek ifjabb éveiben kell őrködnie jellemük alakulásán, mert az a hatás: amelyet az anya gyakorol gyermekeire, elkíséri őket egész életükön át. Kicsiny korban kell a szülőknek irányítani, képezni gyermekeiket hogy keresztényekké váljanak. Nem azért bízta rájuk Isten, hogy földi királyságot örököljenek tőlük, hanem hogy királyok lehessenek Isten országában, és uralkodjanak örökkön örökké.
Érezze azért
minden anya, hogy felbecsülhetetlenül értékesek a rendelkezésére álló
pillanatok; munkája a számadás nagy napján kerül bírálat alá. Mert akkor tárul
majd fel, hogy azoknak tudatlansága vagy hanyagsága miatt történt sok gonoszság,
akiknek pedig az lett volna a feladatuk, hogy gyermekeik lépteit a jó
ösvényekre vezessék. De feltárul majd akkor az is, hogy sokan, akik lángeszük,
tudásuk és életszentségük által áldására voltak a világnak, befolyásukat és
eredményeiket imádságos életű, elveihez ragaszkodó, keresztény édesanyjuknak
köszönhették.” (PP. 242,3 - 244,1.)
Mózes szüleinek hitben vállalt cselekedetei is átöröklődtek, és a jó nevelés által kifejlődött a gyermekük életében is, meghatározó lett a későbbi életében.
Ahogy annak idején a szülők, úgy Mózes is hit
által tiltakozott az ellen, hogy őt a fáraó lánya fiának nevezzék.
Csupán az édesanyjától kapott és tanult hite által tudta inkább választani „az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét”, mint leendő fáraó.
A mi ellenségünk most is el akarja pusztítani a
gyermekeinket.
A bűn miatt ez be is következne rajtuk, hiszen a kárhozat ítélete alatt születtünk mindnyájan.
Jokébed hitére azonban a halál folyója is az élet vizévé változott.
Isten karja és hatalma pedig ma sem rövidült meg.
Helyezzük azért mi is, hit által gyermekeinket a nagy folyóvízre, még akkor is, ha tudjuk, hogy ott egyébként a halál uralkodik.
Ez a nagy folyóvíz ma a világ, és annak befolyása, amelyben nagyon sok rossz szándékú ember veszi körül a gyermekeinket. Jel. 17,15.
Ennek csupán az a feltétele, hogy tegyük meg értük azt,
amit Jokébed is meg tett a gyermekéért.
A mi feladatunk része is az, hogy hit által vigyük és engedjük oda őket.
Mert hit által Jézus oltalmazó kezébe engedjük át, és ott biztonságban tudhatjuk őket.