|
|
Róm. 8,14-16. |
|
Letöltés |
|
|
|
Róm. 8,14-16. |
|
Letöltés |
|
A hívő ember születés révén áll kapcsolatban Istennel, hiszen Ő a mi Atyánk, mi pedig a fiai és gyermekei vagyunk.
Nikodémusnak is ezt magyarázta Jézus, hogy aki „nem születik újonnan... Lélektől, az nem mehet be az Istennek országába”, mert oda csak a Lélektől újjászületett Isten-fiak mehetnek be.
Az újjászületés után viszont csak azok képesek Isten-fiaiként megmaradni, akik Isten családjához tartozva engedik magukat a Szentlélektől vezettetni.
Vannak ugyanis, akik azt gondolják, hogy az újjászületéssel és a keresztséggel célba érkeztek, és ettől kezdve elengedhetik magukat.
Pedig a Biblia nem hagy kétséget afelől, hogy milyen fontos az életfolytatás, az állandó továbbhaladás.
Akik valóban Istennek fiai, azok járnak, mozognak, vagyis mindig előre haladnak, mert az egyhelyben álldogáló keresztényt nem tekinti Isten fiának az Ige.
Ez a folytonosan előrehaladó élet tehát egy állandó, aktív és cselekvő életet jelent, amelyben egyik lépést a másiknak kell követni.
Ugyanis vannak olyanok, akik hajlamosak a múltból élni, és ezzel a jelen követelményeinek az éle elől elmenekülni.
Túlságosan ráhagyatkoznak a régi tapasztalataikra, és megfeledkeznek a Krisztusban járás folyamatosságáról.
Mások viszont ezzel éppen ellentétben csak a jövőben élik a hitéletüket, minden döntésüket, amely a lelki életüket érinti, elhalasszák egy későbbi időre, úgy gondolják magukban, hogy majd holnap.
Az Isten fiai számára a Szentlélek akarja meghatározni a haladás irányát és módját.
A Szentlélek szerinti járás a következőket jelenti az Isten fiai számára:
„Akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint.” Róm. 8,1.
„Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne.” Kol. 2,6.
„Aki azt mondja, hogy Őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint Ő járt.” I. Ján. 2,6.
A szolgaság lelke elnyomja a szabadság tudatot, sokszor egy tehetetlen rabszolgává minősít le bennünket.
Mert az esetek többségében egy olyan hatalom áll mögötte, aki uralkodni akar az ember fölött.
Ez a hatalom a bűn, és annak szerzője, Sátán.
A szolgáknak soha sincs lehetőségük azt tenni, amit akarnak.
Nincs szabad akaratuk a cselekvésre, mert a bennük uralkodó bűn diktálja a haladás irányát és sebességét.
A szolgaságnak ebben az állapotában minden ember tele van félelemmel és szorongással, még a hívő ember is.
Mert fél a bűnös cselekedeteinek következményeitől, és így Istentől.
Fél a holnaptól, a következő órától, hiszen tudja, hogy újra nem tud majd ellenállni a bűn vonzásának.
Bár már látja az Isten által kínált élet szépségét, de még nem tudja azt megvalósítani. Róm. 7,22-23.
Ezért megfelelő tapasztalat hiányában nem tud mit kezdeni az Isten ígéreteivel, és így önmagával sem.
Mivel ez a fiúság azzal az Atyával kapcsol össze bennünket, aki a szeretet forrása, ezért a bennünk lévő fiúság tudatnak ki kell zárni belőlünk minden félelmet a mennyei Atyánktól.
„A szeretetben nincs félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár; aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” I. Ján. 4,18.
A korábbi félelem az Isten megismerésének mértéke szerint múlik el belőlünk; vagyis aki fél, az még nem ismerte meg eléggé az Istent.
Az Isten-fiúság tudatra tehát, amit egyedül a Szentlélek adhat, feltétlenül szükségünk van, ha boldog keresztények akarunk lenni.
Hiszen kiegyensúlyozott, szorongás és félelem nélküli élet csak Isten Lelke által lehetséges, amikor nem a külső körülmények határozzák meg a lélek békéjét és nyugalmát.
Tudod-e boldog örömmel kiáltani Isten felé; „Abbá Atyám!”
Az Isten gyermekei ugyanis nem szolgai félelmek között jönnek Isten elé, hanem meghitt, bensőséges bizalommal közelednek Hozzá, és ezért szólítják meg Őt úgy, hogy „Abbá Atyám!”.
Megfigyelted-e, hogy Jézus a nekünk elmondott minta imájában egyszer sem mondta azt, hogy Uram, sem azt, hogy Istenem.
Jézus nagyon komolyan vette azt, hogy Ő az Isten Fia, ezért az Istent egyszerűen csak így szólította, hogy Atyám.
Jézus ezzel példát akart adni nekünk, hogy mi is vegyük nagyon komolyan azt, hogy mi most Isten fiai vagyunk.
Az Isten is komolyan veszi azt, amit az Igén keresztül mondott és ígért részünkre.
Ő nem akar úgy tekinteni ránk, mint Úr a szolgájára.
Ő úgy akar felénk fordulni és látni bennünket, mint egy szerető Atya a gyermekei felé.
Pál apostol szerint kétféle módon nyerhetünk erről bizonyságot.
Egyrészt maga a Szentlélek győz meg bennünket erről.
Amikor megtapasztaljuk életünkben Isten hatalmának a megnyilatkozását.
Amikor átéljük azt a csodát, hogy a bűnnek már nincs az a hatalma felettünk, már nem azt jelenti számunkra, mint korábban.
Amikor már elmaradt az ellenállhatatlan vágy, amely eddig uralta az életünket.
Másrészt viszont a saját lelkiismeretünk is világos képet ad a valóságos helyzetünkről.
A lelkünk békéje adja ezt a bizonyosságot, mert többé nem olyan nyugtalan és zaklatott, nincs tele félelemmel és szorongással.
Különböző módon szokták ezt megvalósítani az emberek.
Vannak, akik újra és újra elmondják egy-egy esemény történését, mintegy az ismétléssel gondolják erősítgetni annak hitelességét.
Vannak, akik a tekintélyükkel és személyes befolyásukkal próbálnak érvényt szerezni annak, hogy az általuk mondott dolog igaz.
Esetenként még esküvel és a fogadalom különböző változataival is bizonyságot tesznek az általuk képviselt ügy mellett.
De úgy is szokták, hogy azokkal mondatják el a történetet, akik mint hiteles tanúk, látták és hallották a bizonyításra kerülő dolgot.
Bizonyos mérlegeléssel ugyan, de általában el szoktuk fogadni az emberek ilyen jellegű bizonyságtételét.
Hiszen a társadalmi együttélésünknek ez egy alapvető feltétele.
Isten is bizonyságot tesz mindarról, amit szeretne velünk megismertetni és hangsúlyossá tenni.
Csak „két tanú szavára vagy három tanú szavára álljon a dolog”. V. Móz. 19,15/b.
Az ilyen jellegű bizonyságtételre a legkülönfélébb eszközöket alkalmaz Isten, és vesz igénybe. Zsid. 1,1. Róm. 1,20.
Isten is három bizonysággal erősítette meg a zsidó nép előtt a Fiáról adott kijelentését.
Egy prófétát külön csak azért hívott el, hogy előkészítse Fiának eljövetelét, és által bemutassa Őt az embereknek. Ján. 1,29-34.
A Szentlélek is megjelent az emberek által is láthatóan, hogy Jézusnak a Messiássá való felkenetése bizonyságtétel lehessen. L. 3,22/a.
Maga az Atya is kész volt több alkalommal is bizonyságot tenni elküldött Fiáról az emberek előtt. Ján. 5,37/a. Mát.3,17.
Bár ezt az emberek többsége bolondságnak tartja.
De János azzal vígasztal bennünket, hogy ez ne zavarjon senkit, mivel az Isten bizonyságtétele erősebb, mint az embereké.
Isten azt szeretné, ha mi minden helyzetben biztosak lennénk abban, hogy Ő fiának tekint bennünket.
A Jézusban való hit ugyanis a belső emberünk bizonyságtétele arról, hogy Isten gyermekei vagyunk.
„Aki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában.”
„Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel
együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.”
Ezt a bizonyságtételt viszont nagyon komolyan kell venni, és el kell hinni.
Érdekes módon az emberek ugyanis hajlamosak arra, hogy még akkor is a rabságban beléjük idegződött szokásokat cselekszik, amikor már megszabadultak, – ha hosszú ideig voltak rabságban.
Egy ideig még a rabság alatt felvett reflexek befolyása alatt élnek.
A mi részünk csak az, hogy együtt éljünk Jézussal, és komolyan vegyük az ígéreteit.
Ezek az ígéretek azonban feltételhez szabottak, bár a feltétel csak az, hogy hit által fogadjuk el az Isten által felkínált kegyelmet.
„A hit az a feltétel, amelynek alapján Isten
lehetségesnek és alkalmasnak látja, hogy a bűnösnek bocsánatot ígérjen...Ha a
bűnös hiszi, hogy Krisztus az ő személyes Megváltója, úgy csalhatatlan ígérete
szerint megbocsát neki az Isten és megigazítja ingyen. A töredelmes lélek ezzel
kijelenti azt, hogy ebben a megigazulásban azért részesült, mert Krisztus, mint
helyettese és kezese - aki érette meghalt - az ő engesztelő áldozata és
igazságossága.” (R.H. 1890 nov. 4.)
Ebből az összekeverésből következik azután az, hogy az egész hívői életük tele van szorongással és félelemmel az üdvösségre vonatkozóan.
Mivel újra és újra látnak magukban hibákat és fogyatkozásokat, ezért úgy gondolják, hogy nem tudtak eleget tenni annak a feltételnek, ami által valóban az Isten fiainak tekinthetnék magukat.
„Egyesek úgy vélekednek, hogy előbb bizonyos próbaidőt kell kiállniuk, melyben bizonyságát adják annak, hogy teljesen megváltoztak, s csak azután kérhetik az áldásokat; holott most azonnal igényelhetik azokat. Krisztus kegyelmére és Lelkére van szükségük, hogy gyengeségeiken segíthessen, különben nem tudnak ellenállni a bűnnek. Olyan bűnös, tehetetlen és alárendelt állapotban, amiben éppen most vagyunk, jöjjünk Jézushoz. Mint tehetetlen, bűnös emberek jelenhetünk meg előtte, és bűnbánólag lábaihoz borulhatunk. Szeretetének karjaival átölel, sebeinket bekötözi, és minden tisztátalanságunktól megtisztít, mert ebben gyönyörködik.” (J.v.út: 36,3.)
Hanem csupán attól, hogy elfogadja az Isten által felkínált megoldást a megtisztuláshoz.
Csupán attól, hogy nagyon komolyan veszi az Isten ígéreteit, hit által bele kapaszkodik ezekbe az ígéretekbe, és él általuk.
Mert az Istennek evangéliuma, – ami a hívő embernek üdvösséget biztosít, – csupán hit által igényelhető, ezért „az igaz ember hitből él”. Róm. 1,17.
Ennek alapján tudnunk kell, hogy nem a megszentelt életünk teremt jogot számunkra az örök életre, hanem a Krisztusban megigazult életünk.
Ez a belső bizonyosság azonban nem tőlünk van, nem is a körülöttünk lévők befolyására, hanem az Istentől van bennünk.
Éppen ezért erősebb is minden emberi állításnál, mert az Isten bizonyságtétele minden más bizonyságtételnél nagyobb.
János apostol tehát arra biztat, hogy senkinek se engedd meg, hogy az ellenkezőjéről akarjon meggyőzni.
Nem emberekre, hanem Istenre kell inkább hallgatnunk.
Isten azt szeretné, ha a Tőle kapott bizonyosságunkat nem tudja megrendíteni senki és semmi.
„És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van.” 11. vers.
Mennyire veszed komolyan Isten ígéreteit, amelyeket bizonyságtételként adott részedre?
Engedsz-e Sátán befolyásának, amellyel meg akarja rendíteni bizalmadat Isten ígéreteiben, és az istenfiúság tudatodban?
Biztos vagy abban, hogy nem téveszted össze az istenfiúság feltételét annak következményeivel?
Tudsz-e feltétel nélkül hinni abban, hogy Te most Isten gyermeke vagy, mert Isten megajándékozott ezzel a kegyelemmel?
Ezért ez az ismeret nekünk bizakodást és biztonságot ad.
Ezzel az ismerettel már nem félünk a jövőtől, az ítélettől, az Isten előtti számadástól, hiszen a mi helyettesünk teljesen felszabadított bennünket a kárhoztatás alól.
„Lehet múltunk bár rendkívül szomorú, a jelenlegi helyzetünk pedig még csüggesztőbb, de ha úgy közeledünk Krisztushoz, ahogy vagyunk,– gyengén, elhagyottan és nyomorult állapotban – a mi részvétteljes Megváltónk elénk jön, átölel bennünket szerető karjaival, igazságának fehér öltönyét adja ránk, és így vezet bennünket az Atyához.” (H.H.B. 14-15.)
Ha Jézus téged is megkérdezne, mint egykor Máriát, hogy „hiszed-é ezt”; akkor Te mit válaszolnál?
Jézus ma azt kérdezi személy szerint mindenkitől: „Te milyen bizonyságtételre hallgatsz?”.
Ha nem hiszed el, hogy Isten téged is üdvözíthet, akkor ezzel Isten ígéreteinek a komolyságát kérdőjelezed meg.
Hitetlenségeddel viszont kimondatlanul is hazugnak minősíted Istent.
Ti, „akik hisztek az Isten Fiának nevében, tudjátok meg, hogy örök életetek van”. 13. vers
„Hiszed-é ezt?”
