|
|
Titusz 2,13. |
|
Letöltés |
|
|
|
Titusz 2,13. |
|
Letöltés |
|
„Várván ama boldog reménységet,
és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését.”
Ennek azonban nem a hitvallásunkból kell kitűnni, hanem abból, hogy mit mutat az életünk, bizonyítható-e ez a mindennapi életünkből.
Akkor két ember közül „az egyik felvétetik, a másik otthagyatik”, pedig együtt voltak egészen addig, amíg ez az isteni szétválasztás meg nem történt.
De nem ez az egyetlen igehely, ahol ilyen gondolatokat fogalmaz meg, és mond ki Isten Igéje.
Így lesznek kettéválasztva - az okos és a balga szűzek, - a konkoly és a jó mag, - a gonosz és a hűséges szolgák.
Ott lehetsz a lelki munka mezején, vagy éppen a malomban, ahol az élet kenyerének az alapanyagát készítik elő.
Még az itt dolgozó emberek közül is, kettőből csak „az egyik vétetik fel, a másik otthagyatik”.
Ezért nagyon komolyan végig kell gondolnunk azt, hogy mi személy szerint hol állunk, melyik csoporthoz tartozunk.
Jézus ezért szólít fel bennünket arra, hogy „legyetek készen”.
A prófétai kijelentés hat tényt emel ki dicséretképpen róluk.
Terhet viseltek az Úrért, az Isten művében,
Munkájukat a fáradhatatlan buzgóság jellemezte,
Céltudatos tevékenységükben türelmet és béketűrést gyakoroltak,
A gyülekezeti fegyelem szigorát következetesen alkalmazták,
„A gonoszokat nem szenvedheted”
Megpróbálták és megvizsgálták azokat,
akik apostoloknak adták ki magukat, pedig nem voltak azok. I. Ján. 4,1. II. Pét. 2,1-3.
Mert Isten Igéjét olyan szinten ismerték, hogy alkalmasak voltak erre.
A Nikolaiták cselekedeteit gyűlölték.
Ezek olyan emberek voltak, akiknek cselekedeteit Isten is gyűlölte.
„De az a mondásom
ellened, hogy az első szeretetedet
elhagytad. Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi
cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te
gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz.” Jel. 2,4-5.
A szombatiskolai tanulmányunkban ezt olvashattuk:
„Megállás nélkül fáradoztak az evangélium terjesztése érdekében. A tanítványok őrizték az egyház tanbeli tisztaságát, nem tolerálták a tévtanításokat, és hevesen védelmezték az igazságot. Az idő múlásával viszont a tagok kezdték elveszíteni „első szeretetüket” A hitbuzgalmat kötelességtudat váltotta fel. Jézus munkájának végzése fontosabbá vált számukra a vele való kapcsolatnál. Fokozatosan és szinte észrevétlenül kezdtek távolodni Jézustól. Fáradhatatlanul védelmezték a hitet, de saját lelki életük egy jelentős téren hiányt szenvedett. Égető szükségük volt a Jézus és egymás iránti szeretetre.” (Sz.isk. 2013-III. 73. old.)
Jézus,
mint a „hű és igaz bizonyság”, lerántja a leplet, és felfedi Laodicea
valódi állapotát: „nyomorult, nyavalyás,
szegény, vak és mezítelen”
A győzőknek adott ígéret viszont azt bizonyítja, hogy Jézus által és Jézus mellett még van lehetőség gyógyulásra Laodiceában.
Talán abba kellene hagyni a misszió munkát, és csak magunkkal kellene foglalkozni, - természetesen nem.
Valamilyen másfajta megoldást kell keresnünk.
Az igazi probléma efézusban sem az volt, hogy buzgók voltak mindabban, amit az Ige felsorol róluk.
Azonban az Isten ügyéért való fáradhatatlan buzgóságukban elhanyagoltak valamit, aminek következtében elveszítették az első szeretetüket.
A szeretet meghidegülése azt érzékelteti, hogy még azokban a szívekben is ki fog hűlni a szeretet lángja, ahol pedig korábban még lobogott és izzott.
Kihűlni ugyanis csak az képes, ami korábban meleg volt.
Pál azzal érzékelteti ezt a jelenséget, hogy ez az állapot azok életében következik be, „akiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét”, vagyis a magukat hívő embereknek vallókra gondolt.
Mert igaz ugyan, hogy az Egyház felkészülése csak az egyes személyek felkészülésének a hátterén történhet meg.
A személyes felkészülésünk viszont az Egyház állapotától függetlenül is megtörténhet.
Éppen ezért én most főként arra helyezném a hangsúlyt, hogy mire figyeljünk a személyes felkészülésünk vonatkozásában, ami viszont közvetett módon, rajtunk keresztül, meg fog jelenni az Egyház életében is.
Megváltozott az érték és fontossági sorrend a gondolkodásunkban és a gyakorlati életünkben.
És ebben a vonatkozásban nem számít az sem, hogy egyébként milyen ügybuzgósággal végezzük az Isten ügyének dolgait.
Az Isten dolgaiban való elkötelezett buzgóságunk ugyanis nem ment fel bennünket a legfontosabb dolog gyakorlása alól.
A Jézussal való személyes közösség ápolásánál semmi sem lehet fontosabb, mert ellenkező esetben mi is észrevétlenül távolodunk el Jézustól.
A lelki büszkeség és a világ szeretete, két olyan csapda, amely hatalmasan akadályozza a lelkiséget és a kegyelemben való növekedést.
Ennek elkerülése érdekében szüntelenül nevelnünk kell az elménket és gondolatainkat a mennyei dolgokról való elmélkedés szeretetére, a nemes és önzetlen dolgokon való időzésre.
Ha nem szoktatjuk magunkat a vallásos dolgokról való elmélkedésre, szellemi és lelki képességünk elgyöngül és elerőtlenedik.
Ha a világi ügyekről való gondolkodás tölti ki teljesen az időnket és határozza meg a napjainkat, akkor azokban leszünk kiválóak, mivel a képességeinknek ezt az irányát műveltük és erősítettük meg a használat által.
Amikor szívünk kétfelé húz, és főként a világi dolgokkal törődik Isten dolgai helyett is, akkor lelki erőnk nem igazán képes a növekedésre.
Azoknak nehéz Isten szerinti vallásos életet élni, akik nem szoktatták hozzá a gondolkodásukat az Isten dolgaival való foglalkozáshoz.
Változás csak akkor fog bekövetkezni, ha Isten népe nem szabja magát a világhoz, hanem komoly, vigyázó és várakozó álláspontjával ápolja a megújult kapcsolatát Jézussal.
Ellen White azt írja: „a reformáció újjászerveződést, az elgondolások és tanítások, valamint a szokások és a tettek megváltozását jelenti”. (1Szem. 121,1.)
Véleményem szerint a megváltozás nem azt jelenti, hogy mindent, amit eddig tettünk, azt el kell hagyni, és teljesen új dolgoknak kell kitölteni a helyüket.
A megváltozás azt kell jelentse, hogy az értéklistánkon csak a sorrendiséget változtassuk meg, más kerüljön az első helyre az életünkbe.
A külmisszió túlhangsúlyozása viszont automatikusan magával hozta azt, hogy háttérbe szorult a saját lelkiéletünk munkálása.
A külmisszióban felvállalt lelkesedés és buzgóság szinte teljesen kiszorítja azt, hogy maradjon bennünk elég akarati szándék és idő, a lelkiéletünk megszentelődésének munkálásához is.
„A felüdülés vagy Isten ereje csak azokra fog áradni, akik előkészítik magukat arra, elvégezve azt a munkát, amit Isten bízott rájuk; ugyanis, hogy tisztítsák meg magukat a testnek és a léleknek minden tisztátalanságától, Isten félelmében vigyék végbe a megszentelődésüket.” (1Test. 619.)
Ez a misszió két részből áll, - amely viszont csak akkor indulhat be, ha az első fázisban elvárt körülmény már megvalósult közöttünk és bennünk.
Ne feledkezzünk el arról, nem nekünk kell azt eldöntenünk, hogy a világnak mire van a legnagyobb szüksége, - engedjük meg, hogy Isten nyilatkoztassa ezt ki számunkra, mi pedig figyeljünk az Ő tanácsára.
Ellenkező esetben úgy járunk, mint az az ember, aki mindenáron át akarta vezetni a vakot az útkereszteződés másik oldalára, mert azt hitte, hogy azért áll ott, mert erre a segítségre vár, - valójában pedig csak a barátját várta, akivel ott volt megbeszélve a találkozása.
Lehet, hogy nagyon izgalmas témát és címeket tudunk összeállítani egy-egy sorozat anyagaként, és az is lehet, hogy képesek is vagyunk feltölteni nagyon komoly tartalommal ezeket az előadásainkat.
A legtöbb esetben viszont csupán annyi a probléma, hogy az embereknek nem arra van szükségük, mint amit mi akarunk elmondani nekik.
Nagyon sok isteni kinyilatkoztatást ismerhetünk, amik arról adnak tájékoztatást, hogy mindenek előtt a személyes életükben kell egy gyakorlati változásnak, vagyis reformációnak bekövetkezni. Ésa. 60,1-3.
Vagyis ebben az időben nem annyira az Igéből vett tanításaink állnak majd a középpontban, hanem a rajtunk feltámadt isteni dicsőség.
Ellen White is a következőket írja a befejező munkának a jellegéről:
„A világnak adandó kegyelmi fény utolsó sugara, s a könyörület utolsó üzenete legyen kinyilatkoztatása Isten jellemének, ami; a szeretet. Nyilvánítsák ki Isten gyermekei az Ő dicsőségét. Életükben és jellemükben mutassák meg, hogy mit tett érettük az Isten nagy kegyelme.” (K.P. 310,4.)
Ehhez a misszióhoz az életünkben kell kiábrázolódni Krisztusnak, hogy ezt meglássák rajtunk és bennünk az emberek.
Mert „a bennünk lakozó Krisztus dicsősége embereket ejt foglyul”. (K.P. 315,2.)
Éppen ezért: „Krisztusnak nincs hőbb vágya, mint olyan embereket bírni, akik a világnak az Ő jellemét és lelkületét mutatják be. A világnak pedig semmire sincs égetőbb szüksége, minthogy lássa a Megváltó szeretetét emberek által kinyilvánulni.” (K.P. 314,1.)
Ahhoz,
hogy megtérés történhessen az emberek között, előbb Isten népének kell felébredni
alvó állapotából. Jóel 2,15/a.
Isten
azt üzeni számunkra ezzel, hogy ma már nem andalító mesére van szüksége népünknek,
hanem határozott hangú ébresztő üzenetre.
I. Kor. 14,8.
Ésaiás
prófétán keresztül is azt mondja: „Kiálts
teljes torokkal, ne kíméld; mint trombita emeld fel
hangod” Ésa. 58,1.
Ez a felszólítás nemcsak azt kívánja tőlünk, hogy ne együnk és ne igyunk, hanem annál sokkal többet.
Ennek a böjtnek olyannak kell lenni, ami Isten előtt is kedves, amire Ő is odafigyel, és válaszol rá. (lásd: Ésa. 58,3-11.)
Szükségünk van olyan közösségi rendezvényekre, ahol az üdvösségünket érintő lelki dolgokról beszélgethetünk egymással, mint ez a mai alkalom is.
Malakiás
azt mondja. „Akkor tanakodtak egymással
az Úrnak tisztelői, az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv iraték
ő előtte azokról, akik félik az Urat és becsülik az ő nevét.” Mal. 3,16.
Ebben a kijelentésben a hangsúly azon van, hogy „össze”, vagyis összegyűjteni a népet.
Mert amikor valami szét akar esni darabjaira, akkor össze kell fogni, és újra összeilleszteni azt.
Erre a lépésre azért van szükség, mert egy olyan korban élünk, amikor a függetlenség szelleme uralkodik, amikor még az egyháztagok is egyre inkább elveszítik azt a tudatot, hogy ők egy közösség részei.
Az összetartozás felelősségtudata kezd elveszni a gyülekezeti tagokból, általános az a gondolkodás, hogy mindenki azt tehet és úgy élhet, ahogy az neki tetszik, mert nem tartozik felelősséggel érte senkinek sem.
Ezért
vissza kell térni oda, ahonnan kiestünk, vagyis legyünk újra foglalatosak a
közösség gyakorlásában, ahogyan az apostoli gyülekezetben volt ez, akik „foglalatosak valának… a közösségben”. Csel. 2,42/a.
Ez a felszólítás mindenekelőtt a gyülekezet közösségének a megszentelésére is vonatkozik.
A megszentelés érdekében a gyülekezet életéből ki kell tisztítani a bűnöket, az Isten áldását visszatartó akadályokat.
Ezt a tisztítást mindenki elsődlegesen a saját életében végezze el, hiszen mi nem kényszeríthetünk senkit sem erre.
„Az egész egyház megújulásában reménykedünk? Az az idő sohasem jön el. Az egyházban vannak meg nem tésrt személyek, akik nem egyesülnek komoly, győzelmes imában.” (1SM 122.)
Ez a megszentelés azt is jelenti, hogy azt a gyülekezeti helyet, amit a közösségünk számára az Isten-imádat helyéül választottunk ki, és különítettünk el, az legyen általunk is szentnek tekintve, ahol nem lehet bárkinek bármit tenni.
Ha ráneveljük magunkat arra, hogy az Isten-imádatra kijelölt helyen elsődlegesen nem egymással, hanem Istennel találkozunk, és az Ő színe elé jövünk, akkor nem fogjuk közönséges helynek tekinteni, és nem is viselkedhetünk úgy, mint egy közönséges helyen.
„Nagyon is igaz, hogy az Isten háza iránti tisztelet kialvóban van, A szent dolgok és helyek nincsenek megkülönböztetve, a szent és a magasztos nincs megbecsülve.... Isten háza iránt sokan nem viseltetnek megszenteltebb gondolatokkal, mint bármilyen más közönséges hely iránt… E tekintetben alapos változásnak kell végbemenni gyülekezeteinkben… Az Isten házának körzetét szent ünnepélyességgel kell körülvenni… Ez az a hely, ahol Isten találkozik az ő népével és megáldja őket.” (Test. 5. 491-500.)
Jézus kizavarta a templomból azokat, akik közönséges hellyé változtatták a szent Isten házát, azt a helyet, ahol népével találkozott.
Ez a felszólítás a különböző szinten lévő vezetők egységét, közösséggé formálódását hívatott szorgalmazni, találjanak végre úgy egymásra, hogy igazi munka és lelki-közösséget tudjanak alkotni a rájuk bízottakért.
Mintha csak azt mondaná az Úr; ne csak prédikálják a közösség fontosságát és jelentőségét, hanem mutassanak példát ebben a gyülekezetek számára.
Ez jelentheti azt, hogy Isten számára a kicsi gyerekek is nagyon fontosak
A közösséggé válásunkban, az összegyűjtetésünkben nekik is ott kell lenniük, róluk sem szabad elfeledkezni.
Ezt a felszólítást azonban lehet az előző gondolatok folytatásaként vagy kiegészítéseként is értelmezni.
A társadalmi életünk különböző területein, beleértve az Egyházat is, a közgondolkodásban létezik olyan besorolás, hogy a nagyok és a kicsik.
Ezzel Isten azt mondja, hogy Ő nem akar kihagyni senkit, Ő mindenkit szeretne bevonni a Hozzá visszatérők csoportjába.
Isten ezzel azt mondja, hogy semmi sem lehet annál fontosabb ebben az időben, minthogy teljes szívünk szerint térjünk vissza a Úrhoz.
Jézusnak az egyik példázatában is találkozhatunk ennek a gondolatával.
A
meghívott vendégek egyike éppen azért nem ment el a vacsorára, mert „feleséget vettem és ezért nem mehetek”.
Lk. 14,20.
Tornácnak nevezték a Szentély bejárata előtt azt
az oszlopos, fedett teraszszerű folyosót, ami a templomépület bejáratául
szolgált. I.
Kir. 6,3. II. Krón. 8,12.
Izráel fiainak csak az égőáldozati oltárig lehetett elmenni, onnan már a közbenjárást végző papok vitték tovább ügyüket az Isten elé.
Isten tehát elsősorban azt várja el ebben az időben, hogy a mindenkori papok a bűnössel együtt érezve végezzék azt a szolgálatot, amit Isten rájuk bízott.
Legyenek az ima emberei, tudjanak úgy imádkozni, szabadulásért könyörögve Isten népe számára, ahogy Dániel is tette, hogy az Úr ne tudja válasz nélkül hagyni a közbenjáró imáikat.
Az
Igében azt olvashatjuk, hogy „erre buzgó
lőn az Úrnak szeretete az ő földe iránt, és kegyelmezett az ő népének.” Jóel. 2,18.
A megoldás kulcsa a mi kezünkben van, a kérdés csak az, hogy mit akarunk?
Akarunk-e változást az életünkben, vágyakozunk-e az Isten áldásai után?
Komolyan vesszük azt, hogy mi egy ünnepélyesen komoly időben élünk?
Ha ápoljuk és őrizzük az Istennel való lelki kapcsolatunkat és közösségünket, akkor Ő új szívet fog teremteni bennünk, aminek következtében „a régiek elmúlnak, és újjá lesz minden”.
Ha készek vagyunk a munkatársai lenni a saját életünk megszentelődésében és embertársaink megmentésében, akkor kiárasztja ránk a késői eső áldását.
Ha készek vagyunk mindvégig állhatatosak maradni mellette, akkor Ő is kiterjeszti fölénk az oltalmazó takaróját, amikor az egész világ az Ő csapásainak ítélete alatt szenved.
Ez az oltalom biztos védelmet jelent még akkor is, amikor az életünkre szeretnének törni, akkor az angyalainak oltalma alá von bennünket.
Ha készek vagyunk együtt élni Jézussal most, akkor Jézus is kész lesz arra, hogy együtt éljen velünk az örökkévalóságban.
Ebben az esetben azért fog visszajönni, hogy magához vegyen bennünket, hogy ahol Ő van, mi is ott lehessünk.
