Máté 18,21-35.
| I. A példázat története | II. Hogyan történik az elengedés, a megbocsátás |
|
 |
|
Máté 18,21-35.
| I. A példázat története | II. Hogyan történik az elengedés, a megbocsátás |
|
|
|
Jézus a bűnök elrendezésének leckéjét tanította a tanítványainak, és azt, hogy a vétkezőkkel a bűn elrendezése közben milyen magatartást tanúsítsanak.
Máté úgy adja vissza Jézus szavait, hogy “amit megköttök a földön”, János azonban úgy mondja el, hogy “akinek bűnét megbocsátjátok”. Mt. 18,18. Jn. 20,23.
Vagyis a Jézusi tanítás hátterében a bűn adóságunk elengedése, vagyis a bűnök megbocsátásának ügye volt a téma, ami Péterből egy utólagos kérdést váltott ki.
Péter azt kérdezte Jézustól: “Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátani? Még hétszer is?” Mát. 18,21.
Péter kérdésében a felső határ keresésének kutatása fogalmazódik meg, vagyis hol van az a felső határ, amikor már nem köteles a sértett megbocsátani?
A papok tanítása szerint elég volt csupán háromszor megbocsátani.
Péter viszont a korabeli szokásoktól eltérően magasabbra helyezte a megbocsátás felső határát, a teljesség számát mondta ki, mert úgy gondolta, hogy ez közelebb van a Mestere által képviselt normákhoz.
Valószínűleg nagyon megdöbbentette Jézus válasza, amikor azt hallotta: “Azt mondom néked, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer is.” Máté. 18,22.
Ez a teljes végtelenség meghatározását jelenti. (lásd még: I. Móz. 4,24. – Dán. 9,24.
Jézus azt akarta hangsúlyozni, hogy az igazi megbocsátás sohasem lehet a külső körülmények függvénye, hanem az Isten természetéből fakadó reakció.
Elmondja az adós szolgáról szóló példázatát, amelyben az Isten országának alapelveit vázolja fel, ahogyan Isten kezeli a bűnt és a bűnöst.
Egyúttal viszont azt is szemléltette, az ember hogyan viszonyul a bűnhöz és a bűnöshöz.
A példázatbeli király Jézust jelképezi, az adós szolga pedig az Isten ellen vétkező embert.
Jézus bemutatja, hogy Isten szigorúan elítéli a bűnt, de amikor a bűnös beismeri bűnét és bűnbánatot tart, akkor megkönyörül rajta, és elengedi minden adósságát, amiről számot kellett volna adnia, mert szereti.
Ugyanakkor bemutatja azt is, hogy a szolga milyen mértékben fogadja el az ő bűnbocsátó kegyelmét, ugyanakkor semmi irgalmat sem érez azokkal szemben, akik neki tartoznak, vagyis ellene vétkeztek.
Az adós szolga gondolkodása és rendezési szándéka tipikusan jellemzi a bűn világában élő emberek többségét, akik azt hiszik, hogy a saját erőfeszítéseikkel és cselekedeteikkel helyre tudják hozni azt a körülményt, amibe belekerültek.
Nem azt kéri az Urától, hogy engedje el a tartozását, hanem csak időhaladékot kér, mert úgy gondolja, hogy képes a felgyülemlett tartozásának kiegyenlítésére.
Jézus ezzel a szolgával szemléltette azoknak a hiábavaló erőfeszítését, akik a saját cselekedeteikkel akarnak érdemeket szerezni Isten előtt, így akarnak jogot szerezni az üdvösségre.
A szolgatársaival szemben is azért tanúsított olyan kérlelhetetlen magatartást, mert ez jellemezte a gondolkodását az adóság rendezéssel kapcsolatban.
Ahogy a saját esetében is azt gondolta, hogy neki kell visszafizetni az adósságát, ezért nem is kegyelmet kért, hanem csak időhaladékot, ekként a szolgatársaival kapcsolatban sem gondolt arra, hogy kegyelmet adjon nekik.
Az ő Ura ugyan bemutatott előtte egy teljesen más rendezési elvet, amit ő örömmel elfogadott, de nem akart megtanulni, nem akarta azt mások felé ő is gyakorolni.
A valós életben is általában azok mutatnak teljes könyörtelenséget a felebarátaikkal szemben, akik az Istennel való kapcsolatukban is érdemszerző jelentőséget tulajdonítanak a saját cselekedeteiknek.
A törvényeskedő lelkület nagyon rideggé és kegyetlenné teszi az embert.
Ezzel a példázattal a jellemünk alakítását és formálását is szeretné elvégezni Jézus.
Arra szeretne megtanítani, tudjunk együttérezni és megbocsátani a bűnben vergődő embertársainknak, gyönyörködjünk a megbocsátásban, az irgalmasság gyakorlásában.
Ez a példázat arra is felhívja figyelmünket, hogy óriási különbség volt a két adósság között, mint ahogy az Isten ellen elkövetett bűneink, és az ellenünk vétkezők bűne között.
Az egyik adósság tízezer tálentom volt.
Egy tálentom 49,11 kg. ezüst értékének felelt meg, a tízezer tálentom 490.011 kg, vagyis 4.900 mázsa ezüst értékű volt.
A másik adóság értéke viszont csak száz dénár volt.
Egy dénár viszont csak 4 g. ezüst értékének felelt meg, így a száz dénár csak 400 g., vagyis 40 d. ezüst értékű volt.
Ez a példatörténet azt is bemutatja, hogy az elengedés, az Isten bűnbocsátó kegyelmének gyakorlása még nem az utolsó és végleges esemény.
A földi templomban végzett szolgálatot évenkénti körforgásában két fő részre választhatjuk szét: a naponként végzett szolgálatokra, és az évenkénti szolgálatokra.
Ez a kétféle szolgálat mutatta be azt, hogy Isten a kegyelmét is kétféle módon gyakorolja a bűnös ember felé.
A bűnbocsátó kegyelmét folyamatosan, akár minden pillanatban.
A bűntörlő kegyelmét viszont csak egyszer, de akkor véglegesen.
Ha valaki nem jól élt a bűnbocsátó kegyelemmel, akkor a végső bűntörlő kegyelmet sem nyerheti el, ezért Isten minden korábban elengedett tartozását vissza hárítja rá.
Ezt mondta ki Jézus a végszavával: “Ekképpen cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátjátok, kiki az ő atyjafiának, az ő vétkeiket”.
Ez a szolga azokat jelképezi, akik már tapasztalati élményként élték át a megigazulás boldogító érzését, amit Dávid fogalmaz meg a 32. zsoltárban.
“Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” Zsolt. 32,1-2.
Ugyanakkor azokat is jelképezi, akik viszont már nem élték át a megszentelődés tapasztalatát, mert nem voltak hajlandók az Uruknak normái szerint folytatni az életüket.
Továbbra is cselekedet-központúan gondolkodnak, ahelyett hogy az átélt kegyelem foglalkoztatná őket, és ezt próbálnák megvalósítani a saját életgyakorlatukban is.
Ha a bűnt egy cselekedethez kötjük, akkor az mondható, hogy a fajtáját és nagyságát tekintve nincs semmilyen korlát és határ a megbocsátáshoz.
A bűn azonban eljuthat egy végleges állapothoz is bennünk, ekkor azonban már halálos és megbocsáthatatlan bűnről beszél Isten Igéje. I. Ján. 5,16. Mt. 12,31-32.
A megbocsátás azonban nem egy természetes megnyilatkozás az Isten részéről, hanem nagyon komoly feltételt szab a jövőre vonatkozóan bűnhöz való viszonyulásunkhoz.
Mindenek előtt a bűnt fel kell ismernünk, majd beismerni és azután pedig meg kell bánni, - eddig jutott el a példázatbeli szolga is.
A bűnbocsátó kegyelem átélése után viszont a kegyelemben részesültnek is alkalmazni kell, továbbadni azt a saját körülményei között, amit ő is ajándékba kapott.
Isten ugyan kész megbocsátani nekünk, mert szeret bennünket, de a megbocsátás biztosítékát csak bizonyos feltételek mellett adhatja. Csel. 3,19. Zsolt. 32,3-6.
Ne takargassuk, ne mentegessük bűneinket, legyünk készek azokat megvallani.
Nagyon fontos, hogy mindig a megfelelő helyen tegyük meg a bűnvallásunkat.
Legyünk készek az Isten szemével nézni hibáinkat. Zsolt. 139,23-24.
Kérjük Őt, hogy a lelkiismeretünk hangján keresztül mutasson rá mindig hibáinkra és bűneinkre.
Ha viszont nem fogadom el és nem alkalmazom az Isten normáit a velem kapcsolatban álló emberek felé, akkor Isten is visszahárítja a korábban elengedett és megbocsátott bűneimet.
A megbocsátás tényét mindkét fél hozzáállása meghatározza, mert ennek a dolognak van egy érzelmi és egy jogi oldala.
Teljes megbocsátásról csak akkor beszélhetünk, ha ez a két dolog együtt áll, bármelyik hiányában csak egyoldalú megnyilatkozásról beszélhetünk.
Sokszor elhangzik az a kijelentés, hogy “Megbocsátottam, de elfelejteni nem tudom”, és ezt általában egy negatív megnyilatkozásként szokták megítélni.
Ha viszont Isten bűnrendező gyakorlatát figyeljük, akkor ugyanezt a jelenséget pozitív megnyilatkozásában is megláthatjuk.
Isten ugyanis a mi érdekünkben nem akarja elfelejteni, hogy vétkeztünk ellene, ezért mindent meg tesz annak érdekében, hogy erről mi a vétkezők se feledkezzünk el.
Ha ugyanis megmaradunk a bűnben és nem fordulunk el tőle, akkor végleg elvesztünk, és Isten ettől szeretne megóvni bennünket az emlékeztető szándékával.
Minden negyedév elején, amikor az Úrvacsorában való részvételünk által kérjük Isten bűnbocsátó kegyelmét, akkor Isten az Ige szavaival figyelmeztet bennünket arra, hogy ez a cselekedetünk nagyon komoly dolog. I. Kor. 11,27-29.
“Aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen”. 27. vers.
Ezért mondja Isten azt, hogy “Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék a kenyérből, és úgy igyék a pohárból”. 28. vers.
“Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét”. 29. vers.
Az Isten kívánalma felénk az, hogy “szeressed az irgalmasságot”, mert mint szerető Atyánk, szeretné viszontlátni bennünk a saját természetét. Mik. 6,8.
Isten nemcsak irgalmasságot gyakorol felénk, mert megszán bennünket, hanem Ő gyönyörködik az irgalmasságban, neki ez örömet jelent, és ezt szeretné viszontlátni bennünk is, szeressük mi is az irgalmasság gyakorlását.
Jónás próféta még sértődött, haragvó lelki állapotában sem tudott mást mondani Isten jelleméről, mint azt, hogy “tudtam, hogy Te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú”. Jón. 4,2.
Isten a bennünket segítő szándékkal íratta le a törvény tételeit is részünkre, mert segíteni akart nekünk abban, hogy milyen módon és milyen irányban fejezhetjük ki a szeretetünket.
“Mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte”. Róm. 13,8-10.
Ésaiás próféta egész részletesen foglalkozik azzal, hogy az irgalmasság cselekedetei milyen módon és milyen területeken nyilvánulhat meg életünkben. Ésa. 58,6-10.
Csupán annak alapján, hogy szerették-e az irgalmasságot, vagy csak gyakorolták azt esetenként. Mt. 25,31-46.
Az egyik tábor résztvevői nem tudtak arról, mikor tették az irgalmasság tetteit Jézussal.
Mert ők nem azt nézték, hogy mikor és kivel szemben gyakorolják, hanem csak tették, mert nekik ez örömöt jelentett.
A másik tábor résztvevői viszont azt nem tudták, mikor nem tették ők ezt meg Jézussal.
Hiszen mindig nagy gondot fordítottak arra, hogy a rendkívüli esetekben mindig megtegyék azt, amit elvártak tőlük.
Ezek az emberek azonban mindig csak alapos megfontolás után voltak csak készek arra, hogy irgalmasságot tegyenek, sohasem azért, mert az természetes volt számukra, vagy örömöt jelentett volna az részükre.