Lk. 15,11-32.
| I. A tékozló fiú | II. A tékozló fiú megtérése |
|
 |
|
| III. A példázat központi része | IV. Az otthon maradt fiú |
Lk. 15,11-32.
| I. A tékozló fiú | II. A tékozló fiú megtérése |
|
|
|
| III. A példázat központi része | IV. Az otthon maradt fiú |
Isten szeretetét és részvétét azok iránt, akik Tőle eltávolodtak.
Bár ők elfordultak Istentől, Ő azonban mégsem hagyja el őket nyomorúságukban.
Isten eljárását tárja elénk azokkal szemben, akik már megízlelték az Atya szeretetét.
Akik már megízlelték az atyai ház szeretetét, de engedtek a kísértőnek, hogy elcsábítsa és akaratának irányítása alá vonja őket.
Azokat jelképezi, akik csak az atyai ház áldására és javaira tartanak igényt, de a törvényére és fegyelmére nem.
Közvetve minden olyan embert jelképez, aki Isten nélkül akar élni, a Tőle jövő áldásokat viszont teljesen természetes tényként fogadják.
Ezek az emberek az atyai ház törvényét a boldogságuk korlátjának tekintik.
Jelképezi a mennyei családból kiszakadt emberiséget globálisan is, de az egyes embert is
A tékozlás következménye az, hogy mindenét elveszítette, már semmi fölött sem rendelkezett, már olyan helyzetben van, hogy ővele rendelkeznek akarata ellenére.
Ez a kép a mindenkori bűnös ember kényszerpályás helyzetét szemlélteti, amit Pál úgy fogalmaz meg, hogy “nem azt mívelem már amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem”. Róm. 7,15.
Mert megunta az atyai ház fegyelmét, azokat a szabályokat, amik a szeretetben való együttélésnek az alapját képezték.
Az Atya szeretetét és gondviselését félreértette, ezért elhatározta, hogy a saját vágyait fogja követni.
Úgy érezte, hogy az igazán jó dolgoktól eltiltja őt az Atyja, ezért döntött a távozás mellett.
Egyetlen vágy azt volt, hogy végre távol lehessen a atyai ház korlátozó és terhes fegyelmétől, végre saját ura lehessen az életének, azt tehessen, amihez éppen kedve van.
“Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út.” Péld. 14,12.
Mert a példázatbeli apa a Menny Istenét jelképezi, aki tiszteletben tartja a teremtményeinek adott szabad akaratot, szabadon dönthetnek a saját sorsukról, de a következményeivel is szembesülniük kell.
Ezt a szabadságot fejezte ki már az Édenben is a tiltott fa, aminek a gyümölcsétől óva intette az embert, de nem akadályozta meg, hogy szakítsanak belőle.
Az “Én”-re összpontosított élet eltékozolt életnek tekinthető a Biblia szerint.
Ha az Istentől kapott képességeinket és lehetőségeinket önző módon használjuk fel, akkor eltékozoltuk az Istentől nyert lehetőségeinket.
Sátán csaló és kábító ereje és varázsa törik meg a fiú gondolkodásában, amikor már előítélettől mentesen tud visszagondolni az atyai házban megtapasztalt körülményekre.
Belátta, hogy nyomorúságát és szenvedéseit csupán a saját balgaságának köszönheti.
Az átélt tapasztalat hátterén már új megvilágításban látja a dolgokat, új értékrendbe állnak előtte az életének dolgai.
Már bűnnek tudja látni azokat a tetteit, amik korábban a legnagyobb vonzást jelentették számára.
Pál apostolhoz hasonlóan már “kárnak és szemétnek” ítéli mindazt, ami egykor a bűvkörébe vonta, ami elvezette őt az atyai ház közösségétől. Fil. 3,7.
Ugyanakkor még mindig korlátolt fogalma van az atyai ház szeretetéről, még nem rendelkezik elég ismerettel, még mindig befolyásolja őt a korábbi látásmódja.
Ezért nem mer feltétlen bizalommal visszatérni a családhoz tartozó fiúként, még csak abban reménykedik, hogy az Atya megkönyörül rajta és befogadja őt a béresek közé: “Tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy”.
“Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait; mert bolondságok néki; Meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg.” I. Kor. 2,14.
Teljesen más színben látja az Atyját és az atyai ház légkörét meghatározó rendet és fegyelmet.
A családi otthont már nem börtönnek érzi, hanem a biztonság szigetének, amely védelmet jelent számára.
Az atyai ház életét meghatározó törvények és szabályok is új fényben világosodnak meg előtte, már érti a rendeltetését, a célját és a szellemiségét is.
A gazdag ifjú és Pál apostol története és tapasztalata is erre mutat rá.
A javak felhasználásával kapcsolatban is megújult a gondolkodása, már nem önző módon viszonyul hozzá, már nem önmagát tekinti az első számú kedvezményezettnek.
Még a bűnbánó fiú is azt hitte, hogy már csak béres lehet az atyai házban, az is csak nagy kegyelem hátterén.
Az nem baj, ha ismeretünk van Isten szeretetéről és kegyelméről, csak hangsúlyosabb legyen bennünk a bűn gyűlölete és az igazságossága, hogy a válságos helyzetekben még csak eszünkbe se jusson, hogy mi kegyelmet is kaphatunk Tőle.
Zakariás próféta mutatja be, hogy a valóságban nem Isten marasztalja el a bűnbánó bűnösöket, hanem éppen az, aki megkísértette őket és rávette a bűn elkövetésére Zak. 3,1-3.
A Szentírás minden részében olyan Isten kerül bemutatásra előttünk, akinek legnagyobb öröme abban telik, ha megbocsáthat, ha visszafogadhatja az elveszett teremtményeit. II. Móz. 34,6-7. Jón. 4,2. Mik. 7,18.
A példázatnak tulajdonított cím alapján legtöbben a tékozló fiút tekintik központi szereplőnek, a valóságban azonban ő csak egy a mellék szereplők közül.
A Jézus által elmondott példázat középpontjában ugyanis az apa áll, ahogyan az előző példázatokban is a pásztor, illetve az asszony volt.
Az apa viszont nem annyira a szavaival áll az események középpontjában, mint inkább a cselekedetei, a magatartása által, ahogyan viszonyul a fiaihoz.
Az apa szeretetének bizonyossága indítja beismerésre és hazatérésre a tékozló fiút.
Az apa várja és elémegy a hazatérő fiának, nem engedi olyan szavaknak a kimondását, amivel gyermeke a fiúi előjogról, az atyjához tartozásról lemondana.
Első cselekményeivel a fiát is, de a szolgáit is biztosítani akarja a teljes értékű visszafogadás tényéről.
Átölelve megcsókolja, ami nemcsak a gyöngéd szeretetnek a jele, hanem a megbocsátásé is.
Így csókolta meg Ézsau a testvérét Jákóbot, vagy József a testvéreit akik rabszolgának adták el. I. Móz. 33,4. 45,15.
Ünnepi ruhába öltözteti, nem a fiúnak kell átöltöznie a méltó ruhába, hanem az atya gondoskodik az átöltöztetésről, a szolgáit bízza meg ezzel. Zak. 3,4.
Gyűrűt húzat az ujjára, ami a teljes jogú visszafogadás szimbóluma, hiszen a gyűrű birtokában a vagyon feletti rendelkezés jogát kapta vissza, amivel rendeleteket adhat ki és hitelesítheti azokat.
Sarut ad a lábára, ami nemcsak luxuscikk volt, hanem a szabadság jelképe.
Az eredeti szövegben az atya azonnali “hamar” cselekvésre készteti a szolgáit, ami azt fejezi ki, hogy Isten szeretete nem halogatható, a bűnbánónak azonnal érzékelnie kell azt. 22. vers
Asztalához ülteti mint díszvendéget, és mindenkit együtt örülésre biztat.
Az atya nem tesz szemrehányást fiának, hűségnyilatkozatot sem kér tőle, egyszerűen csak szereti őt, mert ilyen az Isten.
Leginkább a farizeus és a vámszedő példázatával lehet párhuzamba állítani.
Ott is két személy magatartásában és Istenhez és egymáshoz való viszonyulásukban figyelhetjük meg az egyik mondanivalót.
Egyik oldalon a tékozló fiú illetve a vámszedő, mindketten bűnösöknek tudják magukat, nem érzik magukat méltónak arra, hogy Isten, illetve az Atya visszafogadja őket.
A másik oldalon az otthon maradt testvér illetve a farizeus, mindketten a saját igaz voltuk tudatában élik az életüket, és mindketten az általuk bűnösnek tartott személyhez hasonlítják magukat annak érdekében, hogy igaznak látszódjanak.
Apjának a testvérével szemben tanúsított megbocsátó szeretetét a személyes sértésként fogad, úgy érzi, hogy ezzel az ő hűsége és szorgalma értékelődött le az atyai házban.
Ez a gondolkodás és viselkedés hasonló ahhoz, mint ahogy a szőlőmunkások megnyilatkoztak, amikor megtudták, hogy az utolsó órában leszerződött munkás is ugyanannyi bért kap, mint ők, akik az egész napot végig dolgozták. Mt. 20,8-16.
Az atyai házban eltöltött életét csupán egy hosszú távú befektetésnek tekintette, aminek hasznát majd atyja halála után könyvelheti el a maga számára.
Az apjának mondott szavai felszínre hozták belőle, hogy csupán az anyagi javak iránti szeretete tartotta vissza attól, hogy a testvére példája szerint éljen.
Vagyis nem fiúként élt együtt a családdal az apai házban, hanem béresként, aki csupán a jutalmazás reményében dolgozik és végzi a feladatait.
Az otthon maradt fiú a minden korban élő farizeusokat jelképezi, akik megvetéssel néznek le azokra, akik az általuk felállított erkölcsi normákkal nem élnek összhangban.
Olyan embereket jelképez, akik nem szeretetből, hanem csupán az üdvösség reményében engedelmeskednek Istennek.
Ezek az emberek Istenben csak egy szigorú parancsnokot látnak,
Ahogy ennek a fiúnak a beszédéből hiányzott ez a megszólítás, hogy “atyám”, úgy az általa szemléltetett emberek is csak a mindenható Istent látják, nem a szerető Atyát.
Ez a fiú már úgy gondolkodott, hogy “ez a te fiad”, ezzel nemcsak a testvérét nem fogadta el, hanem a saját fiúságát sem vállalta el, ha ez a testvérével való közösséget jelenti.
Az embert önigazultsága nemcsak arra készteti, hogy hamis színben tüntesse fel Istent, hanem arra is, hogy felebarátaival szemben szeretetlen és gáncsoskodó legyen.
Az önző, irigy idősebb fiú leste testvérét, hogy megbírálja minden tettét, és hibáztassa a legkisebb fogyatékosságért is.
Minden tévedését észrevette, minden hibás lépését eltúlozta. Így próbálta igazolni saját engesztelhetetlenségét.
Ma sokan ugyanezt teszik, amikor valaki először veszi fel a harcot a kísértések özöne ellen, ridegen, konokul becsmérlik és hibáztatják.
Isten gyermekeinek mondják magukat, de Sátán szellemében járnak el.
Felebarátaikkal szembeni magatartásuk miatt Isten színétől nem sugározhat rájuk fény.