Luk. 14,15-24.
| I. A példázat elmondásának háttere | II. A nagy vacsora előkészülete |
|
 |
|
| III. A példázat tanulságai |
Luk. 14,15-24.
| I. A példázat elmondásának háttere | II. A nagy vacsora előkészülete |
|
|
|
| III. A példázat tanulságai |
Mivel Jézus előző példázata nem nagyon tetszett a “főfarizeus” házánál egybegyűlt vendégeknek, hiszen az elmondott példázat miatt vádolva érezték magukat, ezért szerettek volna más irányt adni a beszélgetésnek.
Az egyik vendég azt mondta: “Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában”.
Olyan biztosan és élvezettel beszélt erről, mintha már valóságosan ott érezné magát.
Ebben az emberben fel sem merült annak a gondolata, hogy vajon alkalmas-e az Isten országára, neki elég volt az, hogy a választott néphez tartozik, és ráadásul még farizeus is.
A közbevetett megjegyzésével a mindennapi élet Istentől rendelt kötelességeitől akarta elterelni a társaság gondolatait, mert azt hitte, hogy ez az isteni jutalom nekik kijár, ez megilleti őket, mint a választott nép tagjait.
Jézus ismét egy olyan történetet mondott el, ami akár annak a vendéglátásnak a részlete is lehetett volna, így a ház vendégei megint a példázat szereplőinek érezhették magukat.
Ebben a történetben egy olyan vendéglátásról beszélt, ahol a ház Ura nem a barátait hívta meg, hanem “a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat” gyűjtötte össze egy nagy vacsorára. Luk. 14,21.
Ez a példázat szinte a folytatását képezi a korábban elmondottnak, de ugyanakkor új részleteket villant fel, új pontokon világítva be a szívek rejtekeibe.
A zsidók sűrűn rendeztek ilyen ünnepélyes szeretetvendégséget, mert ezek az alkalmak előrevetítették számukra azt a lakomát, amikor Istennek országában együtt ülhetnek Ábrahámmal, miközben a pogányok kívül maradnak
“A zsidók mind a jelen, mind az eljövendő élet összes áldásait kizárólag a maguk számára kívánták lefoglalni. Tagadták Istennek a pogányok iránti kegyelmét.” /GHB 151,1/
Isten azért áldotta meg népét és adott kezükbe olyan áldásokat, amit kiváltságként élveztek, hogy azt tovább adva megosszák másokkal, ezáltal az Isten áldásának közvetítői legyenek.
Mivel Jézus olvasott ezeknek az embereknek a szívében, ezért a példázatával feltárta előttük, hogy éppen a jelen életükben kellene elvégezniük azt a részt, aminek eredményeként a jövő áldásaiban is részesülhetnének.
A “hivatalosok” alatt elsősorban azokat kell érteni, akik Istennel szövetséges viszonyban vannak, az Ő házanépéhez tartoznak, ők hivatalosan Isten családjának a tagjai. Jn. 1,11.
“Szegények” által a “lelki szegény” emberek vannak szemléltetve, akik viszont “éhezik és szomjúhozzák” azt, amit csak az Isten lelki asztaláról kaphatnak meg. Mt. 5,3.
A “csonkabonkák, sánták és vakok” pedig a bűnbeteg embereket szemlélteti, akik a lelkiéletükben csonkák, sánták és vakok, de szeretnének meggyógyulni. Jel. 3,17/b.
Ez a meghívót közvetítő “szolga” mindenek előtt a mennyei küldöttet, vagyis a Messiást jelképezi, aki ott hagyva a mennyet eljött ide a földre, először az övéi közé, hogy felajánlja számukra az Isten országában való meghívót.
Ez az isteni meghívás biztosítja a boldog részvételt a nagy vacsorán: “Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak”. Jel. 19,9.
A Biblia szomorú tényként jegyzi fel, hogy “az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be Őt”. Jn. 1,11.
A ház Urának “szolgája” viszont azokat is jelképezi, akik a történelem folyamán Jézus tanítványaiként készek voltak az örökkévaló evangélium üzenetének meghívását elvinni az egész világon az emberekhez.
A legtöbb esetben ők is hasonló visszautasítással találják szembe magukat.
Jézus a példázatával arra mutatott rá, hogy bármennyire is vágyakozik a zsidó nép, mint meghívott vendég az Isten országának asztalához, amikor konkrét, gyakorlati lépéseket kellene tenniük, akkor mindig valamivel kimentik magukat.
Még az Isten törvényének érvénytelenítésére is képesek voltak kitalálni mentségeket, csakhogy megtarthassák maguknak a szerzett javaikat. Mk. 7,10-13.
A példázat is ezt emeli ki, hogy a kiváltságos helyzetben levők mindent kitaláltak, csakhogy kimenthessék magukat, ne kelljen elmenniük, ne kelljen együtt lenni a ház Urával.
Így mentegetik magukat az Egyház tagjai magukat ma is, amikor különböző lelki foglalkozásokon kellene részt venni, minden más fontosabbá válik részükre.
A meghívott vendégek közül egyik sem utasította vissza egyértelműen, nem mondták azt, hogy soha nem akarnak elmenni, mindegyik valamilyen mentséget keresett a maga számára, hogy elfogadható kifogással maradhasson távol.
Az egyik azt mondta: “szántóföldet vettem, és ki kell mennem, hogy meglássam azt”.
Az ilyen megtekintést a vétel előtt szokták megtenni, vagyis ennek az embernek nem volt elfogadható indoka a távolmaradásra, de nem akart elmenni.
A másik azzal mentegette magát, hogy “öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam”.
Ez az ember azokat jelképezi, akik a hívatást, az elfoglaltságot, az üzleti ügyeket Isten hívása elé helyezik az életükben.
A harmadik pedig arra hivatkozott, hogy “feleséget vettem, és ezért nem mehetek”.
Sokaknál a családi kötelék képezi azt a visszatartó erőt, ami miatt inkább elutasítják maguktól Isten meghívását.
Jézus az ilyen kifogások ellen mondta azt a kijelentését, hogy “aki inkább szereti… hogynem engem, nem méltó énhozzám”. Mt. 10,37.
Különös módon a mai ember életére jellemzőek ezek a példázatban felhozott kifogások.
Nagyon sokszor a mai ember válaszában is annyira elfogadhatónak és természetesnek látszik a felhozott mentség, hogy már szinte megértéssel kezeljük őket.
Természetesen nem az a baj, ha ilyen elfoglaltságaink vannak, hanem az, ha ezek a Jézussal való kapcsolatunk rovására vannak jelen az életünkben. lásd: Mk. 8,36.
Az önmagával és a körülményeivel megelégedett, vagy állandóan az élet gondjaira lefelé tekintő ember sorolja az ilyen kifogásokat.
“Ha ma nem engedünk a Szentlélek befolyásának, holnapra már gyöngébben szól. A szív kevésbé lesz érzékeny, veszedelmes nemtörődömségbe hull.” (JÉ 415,1)
Vannak olyan emberek, akik attól félnek, ha engednek Jézus hívásának, akkor valamilyen lehetetlen dolgot fog majd tőle kérni, ami fájdalmas szakítást és nehéz lemondást igényel.
Lehetnek viszont egészen kicsinynek tűnő dolgok is az emberek életében, mint egy kavicsszem az ajtó alá szorulva, de ez a kicsi féltett és ápolt dolog is elég lehet ahhoz, hogy ne tudják a szívük ajtaját megnyitni Jézus és az általa küldött követei előtt.
Ma is visszatarthat Jézus követésétől az előítélet, a farizeusi gőg, és még sok egyéb.
“A nagyvárosok kis mellékutcáiban és a vidék elhagyatott részein is élnek emberek, családban és egyedül - talán idegen földön idegenként, egyházi kapcsolatok nélkül -, akiknek magányukban az az érzésük támad, hogy Isten elfeledkezett róluk. Nem tudják, mit kell tenniük, hogy üdvözüljenek. Sokan bűnben élnek. Sokan bánatosak. Nyomasztja őket a szenvedés, a nélkülözés, a hitetlenség, a reménytelenség. Mindenfajta betegség gyötri őket; mind testi, mind lelki. Enyhülésre, vigaszra vágynak…” (KP 162,f)
“Isten nyomatékosan megparancsolta, hogy legyünk figyelmesek az idegenekkel és kitaszítottakkal, az erkölcsileg gyenge, szegény lelkekkel. Sokan, akiket látszólag egyáltalán nem érdekel a vallás, szívük mélyén nyugalomra és békére vágynak.” (KP 162,2)
A “kényszerítés” arra vonatkozik, hogy a meghívást közvetítő szolgák úgy adják át Uruk meghívóját, hogy az olyan hatást gyakoroljon az emberekre, ami belülről kényszerítő erővel hasson rájuk.
Pál apostol erre mondta azt, hogy “Krisztusnak szerelme szorongat minket”. II. Kor. 5,14.
Valószínűleg Jézus is erre gondolt, amikor azt mondta: “ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok”. Jn. 12,32.
Ez a vonzás a szeretet erejének a vonzása, ha Isten szeretetét úgy tudod bemutatni és továbbadni az embereknek, hogy az ilyen vonzó és kényszerítő hatást gyakorol rájuk.
Esetenként azonban többről van szó, mint a látványos szeretet megnyilatkozása, hiszen Isten azt is mondja, hogy amennyiben erre van szükség, akkor “másokat pedig rettentéssel mentsetek meg, kiragadván őket a tűzből”. Jud. 23/a.
Jézus példázatában öt jelképes szereplővel találkozunk.
Egy ember, aki vacsorát készít / a szolga, aki a meghívás üzenetét viszi szét / a hivatalosak, akik különböző kifogásokkal mentették ki magukat / a szegények, csonkabonkák, sánták és vakok / végül pedig mindenki.
A vacsorát készítő emberen kívül szinte bármelyik által lehet jelképezve az életünk valamelyik szakasza.
A Jelenések könyvében egy különös kijelentést olvashatunk a Bárány követőivel kapcsolatban: “az Ő vele való hivatalosak és választottak és hívek”. Jel. 17,14/b.
Jézus pedig azt mondta: “aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül”. Mt. 24,13.
A naponkénti szabad akaratú döntéseink határozzák meg, hogy hová, melyik csoportba tartozunk, állhatatosak és hívek maradunk-e mindvégig, ettől függ minden.
Ha viszont már elfogadtuk a meghívást, akkor a ház Ura átminősíti a szerepünket, mert meghívott vendégből a ház szolgájává léptet elő, akit azzal bíz meg, hogy segítsünk neki minél több embert elérni és meghívni.
Erre vonatkozik Jézusnak a nagy misszió parancsa, mely szerint az egész világra el kell menni, hogy Jézus tanítványaivá tegyük az embereket. Mt. 28,19-20.
Napjainkban pedig a Jelenések könyvének hármas angyali üzenete határozza meg a küldetésünk mibenlétét. Jel. 14,6-7.
Ez a visszautasítás nem egyetlen esetre utaló kijelentés, hanem egy végleges állapotra, amikor valaki úgy hozza meg az Isten hívását elutasító döntését, amikor Isten már nem tud érte tenni semmit.
Ezt máshol a Szentlélek elleni bűnnek nevezi Jézus, amit ha valaki elkövet, azt nem bocsáthatja meg neki többé.
Ezért jelenti ki Jézus olyan kategorikusan, hogy: “senki azok közül a hivatalos férfiak közül meg nem kóstolja az én vacsorámat”.
Amíg egy ember esetében ez a végleges visszautasítás nem következett be, addig Isten Lelke folyamatosan és állandóan munkálkodik érte, hogy jó döntést tudjon hozni.
Ennek érdekében könyörülő és irgalmas az Isten, ezért kész megbocsátani, és biztosítani az újrakezdés lehetőségét.
Ez az esemény Jézus dicsőséges visszajövetele után fog bekövetkezni, amikor az üdvözültek seregével visszaérkezik a Mennybe, és bevezeti őket az örökkévalóságba, átadva nekik mindazt, amit elkészített számukra. I. Kor. 2,9.