Máté 20,20-28. Mk. 10,35-45. Lukács 14,7-14.
| I. Az első és a fő helyek | II. Zebedeus fiainak kérése |
|
 |
|
| III. A példázat mai aktualitása |
Máté 20,20-28. Mk. 10,35-45. Lukács 14,7-14.
| I. Az első és a fő helyek | II. Zebedeus fiainak kérése |
|
|
|
| III. A példázat mai aktualitása |
Egyrészt általános szokás volt abban az időben, hogy a szombati vendéget elhívta valaki magával a zsinagógából, hogy vendégül lássa az otthonában.
Másrészt, amit Jézus ott a zsinagógában tett, felkavarta a helybéli farizeusokat is, és szűkebb körben még szerettek volna erről Jézussal beszélgetni.
Jézus meggyógyított egy beteg asszonyt a zsinagógában, vajon mit csinál majd akkor, amikor szűkebb körben csak farizeusok veszik körül?
Ezért úgy rendezték a körülményeket, hogy Jézus itt is szembe találja magát egy beteggel, és ha Jézus meggyógyítja, akkor már a témánál is vannak, nem nekik kell elindítani azt, hogy újra beszéljenek erről a dologról.
Jézus észrevette, hogy csupa előkelőség veszi körül, vagyis csak kiváltságokkal rendelkező emberek lettek meghívva erre az alkalomra, akiknek nem volt mindegy, hogy melyik helyre ültetik őket az asztalnál.
“Egy példázatot monda a hivatalosoknak, mikor észre vevé, mimódon válogatják a fő helyeket.”
Példabeszédével az alázatosság leckéjét mondta el előttük, de egészen személyre bontottan, a jelenlegi körülményekhez alkalmazva.
Jézus az Igéből vett gondolatokkal magyarázta az Isten gyermekéhez méltatlan gondolkodás és viselkedés megnyilatkozásait és következményeit.
“Ne dicsekedjél a király előtt, és a nagyok helyére ne állj; Mert jobb, ha azt mondják néked: jer ide fel; hogynem mint levettetned néked a tisztességes előtt, a kit láttak a te szemeid.” Péld. 25,6-7.
Jézus arra mutatott rá, hogy már Isten gyermekei között is üzleti alapokra épül a vendéglátás gyakorlata, valamilyen érdek kötődik a meghívott vendégek kiválasztásához.
Jézus szerint nagyobb hangsúlyt kellene fordítani arra, hogy a szegények és rászorulók részesüljenek részünkről ilyen meghívásban.
A visszafizetést pedig nyugodtan bízzuk rá az Istenre, aki a maga idejében “az igazak feltámadásakor” meg is fogja tenni azt.
“Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.” Mt. 25,34-35.
Jézus úgy tekint az ilyen cselekményekre, amiket az egyszerű, szegény és rászoruló emberekkel teszünk meg, mintha mindazt Vele tettük volna meg. Mt. 25,40.
Az utolsó hely alázata nem azt jelenti, hogy az ember utolsónak tekinti magát, de azt sem jelentheti, hogy ezzel az alázatoskodásával akarja kiprovokálni a megdicsőítést, a feljebb ültetést.
Nagyon sok egyházi rangot és szolgálati helyet erőszakosan foglalnak el olyan személyek, akiknek nem ott kellene lenniük.
Jézus az utolsó helyre ülés üzenetével szeretné megóvni az övéit a megszégyenüléstől, szeretné elejét venni minden cselekménynek, amikor rangot és elismerést erőszakolnak ki maguknak emberek.
Az utolsó helyre ülni önmagában még nem szégyen, és az sem biztos, hogy törvényszerűen közvetett dicsőség fog belőle származni.
De szégyenné válik az utolsó hely, ha más ültet oda, esetleg az első helyről, amit korábban önként választott ki magának.
Viszont dicsőségessé válhat még az utolsó hely is, ha a vendég önként ült oda, a ház ura viszont jobb helyet gondolt el és jelölt ki számára.
Az Igében több helyen is olvashatunk arról, hogy Isten az alázatosokat felemeli, a kevélyeket pedig megalázza. I. Sám. 2,7-8. Jak. 4,10. I. Pét. 5,5/b.
Nem mindegy, hogy az alázatosság, milyen körülmények között bontakozik ki az életünkben, mi alázzuk meg magunkat Isten előtt, vagy Istennek kell megaláznia bennünket.
János és Jakab volt Jézusnak az a két tanítványa, akik bátorkodtak Jézust ezzel a különös kérésükkel megszólítani.
Talán az is motiválhatta őket ebben a kérésben, hogy ők elsők között csatlakoztak Jézushoz tanítói szolgálatának kezdetén.
Ez az elhívásuk a csodálatos halfogás alkalmával történt, ők akkor mindenüket otthagytak, hogy kövessék Jézust. Lk. 5,10-11.
Édesanyjuk is Jézus követője volt, aki teljes szívvel, nyíltan vállalta ezt a követést, és a háttérből állhatatosan szolgálta Jézusnak és gyermekeinek a küldetését.
“Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől.” Mt. 20,21.
Valószínűleg az édesanyjuk is hallotta Jézusnak azt a tanítását, amit a gazdag ifjúval való párbeszéde után mondott a tanítványainak, amit viszont mindannyian félreértettek.
“Bizony mondom néktek, hogy ti, a kik követtetek engem, az újjá születéskor, a mikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét.” Mt. 19,28
A kérésük azt tükrözi, hogy a gondolkodásukat nagyon megfertőzte az a népszerű elképzelés, miszerint a Messiás király fog lenni Izráelben, Dávid trónján.
Kérésük mindenképpen a legfőbb helyek elfoglalásának gondolatával kapcsolatos.
Jézus egy másik példázatában is érinti ezt az általános hibás gondolkodásra épülő következtetés, miszerint mindenki arra vágyott, hogy “Ábrahám kebelén” mindenki a legfőbb helyet biztosítsa magának még a mennyeknek országában is. Lk. 16,22.
Ez a kérésük azonban nemcsak egy önző emberi megnyilatkozás volt, hanem a Jézus iránt érzett ragaszkodó szeretet kifejezője is.
Ebben a kérésben megfogalmazódott kimondatlanul az is, hogy mi mindig melletted akarunk maradni.
Ha figyelembe vesszük, hogy ők mindent elhagytak Jézusért, akkor már nem tűnik olyan durván önző megnyilatkozásnak a kérésük felvetése.
Ezt a következtetést erősíti az a körülmény is, hogy Jézus sem dorgálta meg őket érte.
Érdekes, hogy Jézus elutasítja ugyan a Zebedeus-fiak kérését, de nem rója meg érte őket, és azt sem mondja nekik, hogy az Ő országában nincs kiváltságos hely.
Csupán arra hívja fel a figyelmüket, hogy ennek a helynek az odaítélése nem az Ő hatáskörébe tartozik, ezt csak az Atya teheti meg. Mt. 20,23.
Dorgálás helyett a kérésük valóságos következményére próbálja irányítani a figyelmüket.
“Megihatjátok-é a pohárt, a melyet én megiszom; és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, a mellyel én megkeresztelkedem?” Mk. 10,38.
Amikor Jézus kérdésére igennel válaszoltak, akkor kimondta előttük azt, hogy osztozni fognak a sorsában ők is, ami később be is következett mindkettőjükön.
Jakab mártírhalált halt Jézusért, János pedig hosszú ideig élt száműzött fogolyként a kietlen Pátmosz szigeten.
“És hallván ezt a tíz tanítvány, haragudni kezdének Jakabra és Jánosra.” Mk. 10,41.
Amikor a többiek meghallották, hogy Jakab és János milyen kéréssel környékezték meg Jézust, akkor ennek hatására megint kezdett kiújulni az a harc, ki a nagyobb.
Mindannyian a legmagasabb helyet szerették volna maguknak a Messiás országban, és bosszúsak voltak, amiért a két társuk látszólag előnyre tett szert.
Ennek a versengésnek hátterén érthető meg, hogy miért nem akarta egyikük sem vállalni az utolsó vacsora alkalmával, hogy megmossa a többiek lábát.
Úgy gondolkodtak, hogy egy ilyen cselekménnyel végleg elveszítenék annak a lehetőségét, hogy a Jézus melletti első hely kiváltságát elnyerjék, ezzel végleg besorolnák magukat az utolsó helyre, csak a többiek kiszolgálása maradna részükre.
Feltárta előttük, hogy az Ő országában is lehet valaki nagy és első, de más törvényszerűségek alapján, mint itt a bűn világában.
“Aki nagy akar lenni közöttetek... és aki... első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.” Mk. 10,43-44.
Isten országában senki sem kényszerítheti a másikat sem gondolkodásában, sem cselekvésében csupán azért, mert gazdagabb, műveltebb, vagy éppen a társadalmi élet magasabb szintjéhez tartozik.
Jézus ebben is önmagát állította példaként a tanítványai elé: “az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért”. Mk. 10,45.
Az önfelmagasztalás vágyának és szándékának minden esetben az önzés képezi az alapját, az önzés viszont a szeretet hiányából alakul ki.
Eszter könyvében találunk egy különös történetet, amiben az ország királya tisztességet akar tenni mindenki előtt, azaz fel akarja magasztalni őt az emberek előtt.
“A férfiúnak, a kinek a király tisztességet kíván, Hozzanak királyi ruhát, a melyben a király jár, és lovat, a melyen a király szokott ülni és a melynek fejére királyi koronát szoktak tenni. És adják azt a ruhát és lovat a király egyik legelső fejedelmének a kezébe, és öltöztessék fel azt a férfiút, a kinek a király tisztességet kíván, és hordozzák őt a lovon a város utcáin, és kiáltsák előtte: Így cselekesznek a férfiúval, a kinek a király tisztességet kíván.” Eszt. 6,7-9.
A önfelmagasztalás lelkülete Sátántól ered, aki Isten fölé szerette volna elhelyezni a saját ülőszékét, és ezt a bűnös vágyakozást adja tovább a hatalmában tartott embereknek.
Isten azt szeretné, ha tanulnánk Sátán esetéből, hogy az önfelmagasztalás lelkülete mindig megszégyenít és az utolsó helyre sorol vissza bennünket.
Korunkban az emberiség életének minden területén megfigyelhető az önzés, az önfelmagasztalás vágya és annak minden áron való megvalósítása.
Ennek érdekében könyörtelenül mellőznek, elnyomnak és eltaposnak a környezetükben mindenkit, aki az önfelmagasztalásuk útjában akadályozó elemnek tekintenek.
Az élet minden területén a versengés szellemét ültetik el az emberek gondolatában, vagyis az önfelmagasztalás vágyát, ami magával hozza azt is, hogy másoktól is elvárja a felmagasztalást és dicsőítést.
Ez a korszellem szinte bele kényszeríti az embereket a másik legyőzésébe, önmagának pedig a felmagasztalásába, he ez a szándéka sikerült.
Mivel azonban az ilyen versengésnek mindig kis számú győztese van, ezért a többség vesztesként éli meg ezt a küzdelmet, ami egy hibás és torz önértékelést alakít ki bennük, ami nagyon sok esetben egy depressziós állapotot eredményez.
Amikor vallásos emberek a saját köreiken belül, az egyházban, a hittestvéreikkel szemben gyakorolják ezt a könyörtelen önmagukat dicsőítő, a másikat pedig semmibe vevő és megalázó cselekményt.
Minden olyan erőfeszítés, ami arra irányul, hogy önmagának rangot, pozíciót, vagyis elsőbbséget biztosítson mások felett, ez mind az önfelmagasztalás lelkületének a megnyilatkozása, ugyanakkor viszont egy sátáni lelkület.
A felmagasztalást sohasem szabad kiprovokálni vagy kikényszeríteni, annak önként és szabadon kell megtörténni, ha meg van hozzá az alap, az ok.
Példabeszédek könyvében azt olvashatjuk, hogy Isten utálattal nézi az ilyen “kevély”, önmagát nagyra tartó embert, aki azt képzeli magáról, hogy ő mindenki felett áll, ezért lenézheti, és megvetéssel elfordulhat a többiektől. Péld. 6,16-17.